Translate

2017. március 17., péntek

Katerina Forest: Ha megáll az idő / regény részlet/



Megkönnyebbült, mikor a pénzautomatából kibújtak a tízezresek.
     –  Nem sok, de pont elég a túlélésre  – gondolta.
Bízott benne előtte, hogy a munkanélkülit átutalták Karola számlájára. Az övére nem engedte az utalást, rövid életűvé vált volna, másodpercek alatt vitte volna a bank. Hatvan ezret gyűrt a zsebébe.
      –  Mennyibe kerül egy temetés? –  törte a fejét–  Ez a pár rongy, még szemfedélre se elég.
Tekintete elkalandozott a szemközti útszéli fasoron, majd meglátott az egyik árnyékában egy presszót. Arra indult határozottan, egyenesen, mintha mindig is oda készült volna addig.
A kinti hűvös levegőt felváltotta az alkoholszagú langyosság mikor belépett a presszó ajtaján. Nem ült le egy asztalhoz sem, a pulthoz ment, ahol fiatal pincérnő öblögette a söröspoharakat, közben félszemmel figyelte a kávégépet. Kis díszes főkötő volt betűzve a vörösre festett hajába. Az egész nő természetellenesnek tűnt első ránézésre. Tetovált magas ívű szemöldöke miatt az arca úgy nézett ki mint egy festett múmia, műkörmeiről is leázott a csillogó berakás java része.  –  Lehet a bankos múmia ikertestvére, pont olyan torz szegénykém –  sajnálta meg magában Benjamin a nőt, míg odatámaszkodott a pultra.
      – Mit adhatok –  nézett Benjaminra a nő, az orrában lévő piercing, mint egy strassz csillant egyet az ablakon átszűrődő fényben.
      –  Vodkát, és viszek egy üveg bort, abból – mutatott az üvegek felé a férfi.
Már a harmadik pohár italt hajtotta le, gyorsan csak nyomta le egyiket a másik után, gondolkodás nélkül. Várta, hogy menjen a fejébe a jól ismert zsibbadás, várta, hogy oldódjon a görcs a gyomrából. A negyediknél már fizetett, talán csak azért, mert a nő lebiggyesztette a száját, úgy tolta elé a poharat. Fizetett és undorodva fordult a kijárat felé.
      – Lehet, hogy beletrafáltam, a bankos is ilyen lenézően biggyesztgette a rúzsos száját. Mit tudsz te rólam te kis cafka? –  gondolta, míg rátette a kezét az ajtókilincsre.
Kint az utcán jól esett a hűvös szél, ami körbe simogatta az arcát. Az italtól felmelegedett, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Elindult haza.
Mikor belépett a lakásba és körbenézett, tekintete végigsiklott a dobozokon, az egymás hegyén-hátán összehalmozott régi életén, lassan hatalmába kerítette újra a kilátástalanság.
      –  Itt a vége –  mondta és kereste a dugóhúzót a borosüveghez.
Úgy gondolta, ha iszik, könnyebb lesz át gondolni hogyan tovább. Ingerülten szétdobálta, ami az útjába került, aztán leült az egyetlen ágyon, ami még pihenésül szolgált. Színig töltött egy vizespoharat. Felemelte az ablakból beszűrődő fény felé, mintha ott állt volna valaki, akivel koccintani lehet.
      –  Egészségünkre!
Ivott. Kimérten, figyelmesen öntötte egymásután színig a poharát. Mikor az utolsó csepp is kicsurrant, mint egy vércsepp, hanyagul ledobta a földre az üveget, még bele is rúgott. Az üveg a csendben nagy zajjal gurult a sarokba. Végig feküdt az ágyon, testét hatalmába vette a zsibbadás, gondolatai is lenyugodtak egy időre. Már úgy érezte tud gondolkodni az életén. Visszasuhant hát a múltba, és előkereste onnan az álmait…  a féltve őrzött álmait.
Karola ismerte az álmait, a legkisebbeket is. Leginkább azt, hogy festő szeretett volna mindig lenni. Csak annak élni, amiben megtalálhatja az élet értelmét. Élni a szenvedélynek ahol az ecset és a vászon küzd egymással az időtlen- időben, hogy megszülessen a nászukból a remekmű. Már fiatalon befutó tehetségként tartották számon, mert nagyon jó eredményeket ért el egy képzőművészeti körben. Mikor összeköltöztek Karolával mindent otthagyott, igaz akkor még úgy, hogy csak egy kis időre, nemsokára visszajár közéjük.
 Ezért is lepte meg egyik születésnapjára festő állvánnyal és a hozzávaló gyönyörűségekkel a felesége, mert nem ment a képzőművész körbe többet. Nem látta értelmét. Az élete teljesen más irányt váltott a gyerekek születésével.
      –  Látod, minden itt van Benjamin, vettem ujjakat, most már ha szabadidőd lesz, kezdj festeni újra.
Festeni, festeni, igen. Csak ez okozott örömet neki, a festékszag, a lázas alkotás. A végeredmény. A Színek, amik elvarázsolták kicsi gyerekkora óta.
Karola tudta milyen lelki kínt élt át attól a naptól kezdve, amikor végleg letette az ecsetet. Sokáig még az álmait is csak a festés töltötte ki, legalább virtuálisan alkothatott. A nappalok már csak arról szóltak, hogy miből fizetik ki a rezsit, miből élnek meg.
Aztán az álmaiban festett képek színei is megfakultak, szürkévé váltak. Az összecsomagolt festőfelszerelés ott volt a szekrény tetején. Biztonságos magasságba feltéve a gyerekek elől. Későbbi időtöltése már a presszók hangos zajában telt el, vagy csak cél nélküli bolyongással a közeli sétányon. Kiégett belül, olyan nagy volt a nyomás rajta. Egy este totál kiborulva ment haza. Akkor ütötte meg életében először Karolát. Nem akarta ő a feleségét megütni soha, nagyon szégyellte később, amit tett. Miért nem hagyta békén? Örökösen szemrehányásokat zúdított rá, várta tőle minden bajra a megoldást. Talán azért is volt annyira dühös, mert semmire nem talált megoldást, csak falak voltak előtte ajtók nélkül.
      –  Ne haragudj rám Karola, hidd el, már nagyon sajnálom.
Lassan felállt a heverőről. Bizonytalan lépésekkel közeledett a szekrény felé, aminek a tetején ott volt a gondosan összerakott csomag. Leemelte. Nyugodt mozdulatokkal kezdte bontogatni, nézegette a mappában a rajzait.
Egyetlen lábmozdulata alatt reccsenve tört ketté a festőállványa. Köré halmozta a papírokat, tubusokat. Még nézte egy darabig, álldogált felette, szédelegve az alkoholtól. Majd óvatosan meggyújtotta.
      Magára vette a dzsekijét, megnézte a pénzét, nála van e még, és kiment az ajtón. Kétszer fordította meg a kulcsot a zárban, aztán még leellenőrizte, hogy jól van e bezárva. Bólintott  egyet a fejével,megnyugtatta magát.

  Mikor leért a ház előtti utcára megállt, visszanézett. Látta az ablaküveg mögött nagyra növő fényeket, majd hallotta ahogy kipattannak a hőtől az üvegek, hullanak az udvar kövezetére ropogva, csörömpölve. Elégedetten nézte egy darabig. Aztán sietve nekilódult az éjszakának, még volt valami, amit el kellett intéznie.