Translate

2017. március 16., csütörtök

Katerina Forest: Mikor a nap



Mikor a nap elsiratja az utolsó bíborkönnyét
és az estben elring kicsit még a tó vizén,
könyörtelenül jön mögötte a sötétség,
a hűvös esti szélben újra didereg lelkem.

Próbálok küzdeni, mesében élni,
álmodni újra mint rég, nézni
önmagam tükörképét, keresni
egy pontot,honnan újra kezdhetném
szétszaggatott boldog napjaim.

Mit építek nappal, széthullik estére,
önámításból kudarcok hullnak,
hamis üveggolyók pattogva gurulnak,
és újra és újra, jön a fájó érzés,
az üresség a kínzó egyedüllét.

Pedig zsong körülöttem a világ,
zajok simulnak hozzám, érzem
illatát a létnek, valaki köszön, valaki elmegy
valaki folyton hozzám beszél, és nekem
mégis befelé hullik könnyem, mert
vigasztalhatatlanul hiányzol nekem.

Üldögélek kicsit, bolyongok a múltban
nem engedlek el, megidézlek újra:
- Ülj mellém kedves, hadd nézzelek.
A száguldás megáll, az idő lelassul
egy pillanatra a perc megreked
és érzem eljöttél, itt ülsz velem,

Szemed sugarából a hold ezüstje hullik
szád mosolyából halk zene szól, már
érzem a bennem lévő remegést,te
hozzám fordulsz és szólsz - Miért
nem felejtesz el örökre engem?
Sok éve már, hogy elhagytalak és
járom a végtelen égi utamat.
Engedj el engem.

Megpróbálom elmondani neked,
hogy ne kérj tőlem lehetetlent.
Ha elfeledlek, meghal vele az érzés,
a soha nem múló igaz szerelem

Miért szeretsz?- kérdesz újból.
Én csak suttogok:nem tudom.
Nem az szeret kit látol
A lelkem ott benn, az szeret.