Translate

2017. március 15., szerda

Katerina Forest: A MÚLT ÁRNYÉKA



A szél tovasodor minden falevelet mik halottan
út porában heverésznek, színüket festi az ősz barnára ,
aranyra, majd fakítja a dér, rakja halotti nyoszolyába.
Az elmúlás útján lépkedek.
Csendes utamon csak emlékek kísérnek, mint egy álom,
a múlt mögöttem kullog, néha utolér, szól, ne feledjem,
ő mindig kísért, hiába minden, a múlt emléke kitörölhetetlen.
Mosolygok rajta, hisz hozzám tartozik, mint a jelen,
fogják kezem, mint rabnak a börtönőr, fogolyként kísérnek.
Őszi sétámon hát velük megyek.
Vállamon ólomsúlyként a múlt, a görnyesztő jelen,
feldolgozatlan emlékek, mik mögöttem sötét szobában bénultan
hevernek. Ideje lenne visszafordulni végre, ha fáj is mit
hátrahagytam, elfogadni, megbékélni velük, ne kísértsenek
örökké álmaimban. A létezés küszöbén állva, réseken
jön a fény, a jövő int felém barátsággal, lépjek beljebb,
már itt az idő!
De én most is csak félek.
Mi lesz velem, ha csak ez a sorsom, hogy örökké fáj a
múlt, ha paraziták élik fel lelkem, fojtanak, mint lián
a fát. Mit ér az élet szolga léttel?
A lehetőség ajtaja tárul, felfénylik a jövő, hívogat egy
sejtelmes otthon, ablaka tárva, átjárja fényét a tiszta
levegő. Ígéri jobb lesz, higgyek újra, a múlt már kívül marad,
sietni kell, fogy az idő, még ezernyi dolog végezetlen.

A múlt és a jelen árnyékában állok, lábamnál örvénylő patak,
miben megfürdött egy emberöltő átka,és fulladt a tudat a naivitásba. 
Már megvilágosult a lélek bennem, mégis hiába minden,
 a félelem görcsében csak állok, ki lépni belőle még nem tudok.