Translate

2017. március 16., csütörtök

Katerina Forest: Őszinte érzelem / részlet /


Ezután a fiú mindennap várta, türelmesen, csendes szóval kísérte végig az úton. Úgy viselkedett, mint aki tudja, hogy eljött az életében az a nő  akire addig várt. Idősebb volt hat évvel Nóritól, már huszonhárom éves, Nóri csak tizenhét, egy évvel az érettségi előtt. Az első perctől végtelen tisztelettel beszélt a lánnyal, nem volt tolakodó, ez nagyon imponált neki, egyben furcsállta a kimért távol tartását. Lassú sétáikon a fiú mindig fogta a kezét, míg csendesen duruzsoltak az élet dolgairól. Nóri rájött, hogy ez már több mint barátság, nem komolytalan flört, amit tízpercen belül gúnyos mosollyal abba lehet hagyni – Menj a fenébe, ennyi volt!
Egy nap arra kérte a fiú, menjen el hozzájuk, várja az anyja, szeretné megismerni. Nórit meglepte a hirtelen invitálás, még nem is gondolt egyszer sem arra, hogy közelebb kerüljön a fiú családjához. Félve mondott igent – Persze, miért ne mennék… szívesen.
De nem örült neki, hisz még a fiúval se kerültek teljesen közel egymáshoz, mire akkor ez a nagy családi ismerkedés? Végül úgy döntött elmegy, mit veszíthet vele.  Eljött a szombat délután, készülődött a vizitre. Felvette olcsó rózsaszín mini ruháját, fehér, kopott magas sarkú cipőjét. Kleopátra frizuráját gondosan jó magasra tupírozta. Izgult, sosem volt még hasonló helyzetben. Egy kicsit látszott a fiatalemberen is a feszültség mikor elébe ment, de nem annyira, mint rajta.
Jómódú kertes házhoz értek, a fiú fogta a kezét, mert megérezte Nóriban az ellenállást, szinte húzta az ajtón át befelé a házba. Odabenn rásötétedett egy alak Nórira, nagydarab elhízott asszonyság fogadta, szinte elzárta a konyhaablakból beáramló fényt. Puccos volt, minden szavával dicsekvő, be nem állt a szája. Feltűnően vizslatta a fia oldalán álldogáló lányt. Nóri a viselkedéséből a beszédéből ráérzett, hogy nagyon gazdag a család.
      – Na, gyere kislány, hadd nézzelek, a fiam csak rólad beszél egyfolytában. Tudod, hogy külön háza is van, bútorozott? Most halt ki belőle a nagymama, egy kanalat se kell venni. Szegény vagy mondta, nem baj… legalább nem félsz a munkától, a műhelybe dolgozhatsz, az is a fiamé.
Nóri levegőt se kapott, csak áradt rá a sok információ, hogy ő mit akar, az szóba se került. A fiú csendben volt, csak a szeme volt mindig Nórikán.  Kicsit megnyugtatta, hogy azokból a szemekből a vágy és a szeretet sugárzott felé, oda se figyelt az örökké kereplő anyjára.
 Azt azért hamar észrevette, hogy tetszik a fiú anyjának, mert az, elégedetten szemlélte erős, formás alakját.
      – Fiam mutasd meg a választottadnak milyen házat örököltél, hadd nézze meg!– adta ki az utasítást végül az anya.
Másnap elment és megnézte a házat is, a műhelyt is, amiről áradozott az anya előző nap. Kívülről tetszett neki a hosszú tornácos nagy kőház, ami belülről tágas volt sok szobával. Mégis furcsán kezdte magát érezni, míg nézelődtek benne. A kihalt nagymama utáni kegyeleti szag érződött a levegőben, a régi bútorokban évtizedek történetei rejtőztek. Idegennek érezte magát az öreg házban. A meszelt falak már nem voltak vakító fehérek, a rajtuk futó henger minták giccses szín kavalkádja idegesítő volt számára.
      – Ugye tetszik neked ez a hely? – kérdezte tőle a fiú – Itt fogunk élni, ha összeházasodunk.
Nórit váratlanul érte a kijelentés, ami a másik szájából úgy jött ki, mint ha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
      – Miről beszélsz, csak tizenhét éves vagyok, na, meg eljegyzés se volt –  nevetett rá hitetlenkedve.
      – Mikor legyen az eljegyzés kedvesem? – kérdezte hirtelen tőle a fiú..
      – Te most megkérted a kezem? – csodálkozott rá Nóri.
      – Úgy néz ki, szeretném… azaz, igen.
      – Jól van, de nálunk a szokás az, hogy a szülőktől kell a lányt megkérni, el kell, hogy gyere hozzánk, tisztességesen állj apám elé, hogy érezze, komolyak a szándékaid.
 Meg is egyeztek, hogy Nóri elkezdi otthon egyengetni a terepet, mielőtt leutazik hozzájuk lánykérőbe falura.
Mikor hazament előkészíteni a lánykérést, először az anyjának mondta el. Az anyja csendes volt, csak annyit szólt –  Kérdezd apádtól! 
Hétvége volt, menni kellett az apjával a végeláthatatlan kukoricasor közé, kapálni. Aztán egy alkalmas pillanatban elkezdte a mondókáját.
       – Mit szólna apám hozzá, ha otthagynám az iskolát, elvenne egy gazdag fiú?  Háza is van. 
Az apja sokáig nem szólt, de egyszer csak megállt, kivette a szájából a pipát, a nadrágja zsebébe tette, komótosan odafordult a lányához. Nem szólt egy árva szót még akkor sem, farkasszemet néztek egymással egy darabig. Mikor átgondolta a választ, cselekedett, felemelte a karját és adott olyan jó parasztos pofont neki, hogy gurult a kukorica tövéhez. Aztán komótosan köpött egyet, visszatette a pipáját a szájába, meggyújtotta a dohányt benne és kapált tovább. Nóri végigsírta a napot, de nem mert ellenkezni. Megértette, hogy az apja ellenzi az eljegyzést. Az volt az első és utolsó pofon, amit kapott tőle életében, ezért nagyon fájó emlékként rögzült le benne. Az anyja már indokolt is este.
       – Szegény lányhoz nem való gazdag. Látják, hogy dógos parasztlány vagy, csicska leszel. Ezért nem adunk. Meg az iskola, el kell végezned, sokat nélkülöztünk, hogy tanulhass!
A fiú várta a választ, Nórika egy az egyben kimondta, nem lesz eljegyzés, még, hogy nyomatékot adjon hozzá, azt is hozzátette a biztonság kedvéért, hogy hiteles legyen a közlendője – Nem szeretlek annyira, mint kéne.
Mikor kimondta, azonnal sarkon fordult, otthagyta a fiút és elszaladt, megijed a szavak súlyától.
Valahol az igazság ott is lapult a kimondott szóban. Túl hirtelen történtek a dolgok, túl rámenősen. Nem adtak időt neki, hogy eljátszadozzon a gondolattal, hogy tartozni fog valakihez. Nem érezte azt az eget verő érzést sem, amiről suttogtak a lányokkal, nem érezte a szerelem tüzét sem. Egyet érzett, a fiú mellett a biztonságot, egy felé áradó szeretetet, de semmi többet, a legfontosabb dolgokat, de még nem tudott velük mit kezdeni. Túl fiatal volt ahhoz, hogy értékelni tudja.
 Egy pár nap múlva üzenetet kapott a fiútól, még egyszer találkozni akar vele. Már nem volt Nóriban félelem, így hát elment. Sétáltak, de már nem fogták egymás kezét. A fiú megkérte, menjenek be a templomba, ami előtt elhaladtak. Mikor beértek, elszorult a szíve, mintha elfogyott volna a hatalmas kupola alatt a levegő. A fiú sápadt volt és szomorú.
      – Itt álltunk volna, pont itt, ha hozzám jössz feleségül, ebben a templomba lett volna az esküvőnk. – szólt remegő hangon, majd hirtelen magához szorította a lányt. – Ha akarom, itt halsz meg, mert becsaptál, mert elvitted az álmaim! – de akkor már gyűlölet és harag volt a szemében, Nóri úgy érezte megfullad a kétségbeesett szorításban.
 Nem emlékezett, hogy szabadult, csak futott, zokogott, tudta, hogy óriási hibát követett el, egy őszinte érzés ellen. Össze volt zavarodva, nem látott tisztán. Erősebb volt benne a szülői intelem annál, hogy időt kérjen, legalább egy keveset, hogy feldolgozza mit veszíthet el egy perc alatt.
Vagy két hónap telt el, hogy hallotta, a fiú kiment Svédországba dolgozni. Az anyja átkozódva emlegette a csóró falusi lányt, aki elvette a fia eszét, aki miatt az országot is elhagyta.  Pedig Nóri sokat gondolt rá, de nem hívta nem kereste, büszke paraszt vére, paraszt tudata leblokkolt minden érzést benne. Tisztában volt azzal is, hogy a fiú felé a bizalmát eljátszotta egy életre. A hirtelen kimondott szavakat nem lehetett meg nem történté tenni már.