Translate

2017. március 19., vasárnap

Katerina Forest: Rabság /regény részlet/




Benjamin mikor visszatért a börtönbe fásultan vette tudomásul, hogy már nincs egyedül a cellában. Egy húszas éveiben járó langaléta fiú fogadta mikor belépett az ajtón, amire kívülről azonnal éles hangon rácsúszott a retesz.
Nem igazán érdekelte, hogy valakivel osztoznia kell a helyiségen, végig feküdt az ágyán, behunyta a szemét, próbálta felidézni magában az elmúlt nap eseményeit.
Nem változott a felismerés benne, amit a temetőben érzékelt. Nem értette, hogyan jutott el eddig, hogy nem érez a két lánya iránt semmit, se bűntudatot, se hiányérzetet. Semmit. Érezte, hogy más emberré vált napok alatt, hideg és konok lett belül a lelke. Sokszor álmodott az utóbbi napokban a lángnyelvek táncával, ahogy az ablak üvegén át, felfénylettek a sötét udvaron. Hallotta a hőtől roppanó üveg zenéjét, a koppanásukat a macskaköveken. Ilyenkor megelégedettség töltötte el. Már nem volt benne sajnálat iránta, annak már semmi köze nem volt az otthonához, sose lett volna már az. A felesége nélkül, soha…
– Haver, mi lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak?– hallott egy hangot maga mellett. Lassan kinyitotta a szemét, látta, hogy ott áll felette a fiatal rab. Dühös lett rá, hogy meg merte zavarni.
      – Mi olyan sietős? Húzzál innen! – szólt rá komoran.
A fiú arrébb somfordált, csak a foga közt sziszegett tovább.
      – Na, jól kifogtalak. Remélem, alhatok tőled nyugodtan.
      – Ha befogod a pofád, alhatsz! – szólt rá még durvábban Benjamin.
A kis rácsos ablakra rákúszott a szürkület, a villany felgyulladt a cellában. Kintről a vacsorahordás lármája borította el a folyosót. Az ajtón az ablak kitárult, megjelent a konyhai kisegítő rab, tolta befelé az edényeket.
      – Várjon, még kenyeret adok – szólt sietve az őrnek, aki már zárta volna az ablaknyílást.
Benjamin felkelt, hirtelen rátört az éhség, elvette a párkányról az alumínium tálkát és a kenyeret.
Leült az asztalhoz. Nehezen szokta meg, hogy minden fémből volt a börtöncellákban. Az ágykerete, az asztal, a székek a szekrény is. Azt még nehezebben, hogy mind le volt rögzítve a beton aljzathoz.
      – Rab itt minden, még az asztal és a szék is – állapította meg az első nap.
A tálban a krumplifőzelék tetején kolbászkarikák illatoztak. Mióta bent volt csak az ételre nem volt panasza, jó volt a börtönkoszt. Elég is, nem éhezett.
A langaléta is leült vele szemben enni az asztalhoz. A kopaszra borotvált feje világított a mennyezeti világításban, ahogy az asztal fölé hajolva evett. Benjamin most megnézte a fiút, nézte, hogy tele van tetkóval varrva, hivalkodón futott végig a nyakától a tetoválás, teljesen a homlokáig. A jobb szeme körül is tetkó virított sötétkék mintákkal, mintha valaki jól behúzott volna neki egy balegyenest.
      – Miért buktál le? – kérdezte meg váratlanul a Benjamint.
Talán elfelejtette, hogy jobb lenne hallgatnia. Most se kapott semmilyen választ, a férfi nyugodtan evett tovább.
      – Nagyon kajás vagyok én is, látom te is kiéheztél haver. Engem reggel kaptak el. A barátom miatt, hogy forduljon fel a nyavalyás, ha kikerülök, eltaposom, mint a csótányt.
Benjamin befejezte az evést, ránézett a fiúra. Az csak mondta tovább, amibe belekezdett.
      – Bemártott a szemét. Még fel se ébredtem jóformán,csak arra riadok, hogy dörömböltek az ajtón a zsaruk, hogy házkutatás. Időm se volt a szajrét eldugni.
Benjamin szeme megvillant, hirtelen felállt az asztal mellől, odalépett a fiúhoz. Erővel csavarta a karját hátra, majd a falhoz nyomta.
      –  Ennyire nem lehet rohadt az életem, hogy egy hülye drogossal háljak egy légtérbe. Húzzál innen, ha jót akarsz! Nem szeretnék egy nyikkanást se hallani tovább tőled. Nem vagyok rád kíváncsi! Nem lehet ennyire gyenge a felfogásod kölyök! Remélem megértetted, vagy kitöröm a nyakad!
A hangoskodásra felfigyeltek azonnal kintről az őrök, kicsapódott a kémlelő ablak.
      – Mi van odabenn, azonnal hagyják abba! – kiáltott be az őr.
      – Jaj, segítsen, kérem, meg akart ölni… segítsenek! – óbégatott a langaléta kétségbeesve.
      – Viselkedjenek, vagy hűvösre mennek! Ott hideg az éjszaka! – fenyítette meg őket az őr. Benjamin elengedte a fiút.
      –  Akkor kussolj! Még egyszer mondom, nem érdekel a történeted! Érthető? És, ne kérdezd meg az enyémet se!
– Értem, főnök – bólintott a fiatal rab, és összeszedte szolgalélekkel az edényeket.