Translate

2017. március 14., kedd

Katerina Forest: regény részlet: Vízió


Karola annyit még hallott, hogy Sára elmegy mellőle, lassan elmerült a tudata egy ismeretlen világban. Nem érzett fájdalmat, tágra nyílt szemmel figyelt maga elé, ahol furcsa üveggyöngyök kezdtek lebegni a térben. Néha a teremben lévő neon fényében megtört rajtuk a fény. Furcsán szivárványosan kezdtek el ragyogni. Lassan közelített felé egy pár belőlük, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az egyiket. A gömb belesimult a tenyerébe, puha volt és meleg tapintású. Hirtelen eltűnt a látomás, helyette vaksötétség vette körül.
Akkor úgy érezte úszik valamilyen furcsa folyamban, de nem víz simogatta a testét, valami ezüstös, szürke hullámokban fodrozódó folyadék – Mint a higany – gondolta – Húz lefelé, rám tapad.
Érezte, hogy nem kap levegőt, összeszorult a mellkasa.
– Ki kell érnem innen, különben lehúz a mélységbe ez a furcsa áradat! – gondolta kétségbeesve.
Hangokat hallott távolból. Nagyon figyelte honnan jön felé a hang. A sötétség tisztult végre, látta a parti árnyak sziluettjét, és onnan, igen onnan, mintha sírás hangjait hozná felé a szél.
– Hisz a lányaim sírnak! Zsuzska, Mónika! Hol vagytok? Jövök már!
Minden erejét összeszedte, de hiába. A sűrű folyadék nem engedte el. És akkor látta meg, ahogy furcsán kivilágosodik az ég alja. A távolban hatalmas lángokat látott lobogni, látta, ahogy kígyóznak az ég felé a lángnyelvek.
– A mi otthonunk – ért el hozzá a felismerés – Benjámin hol vagy, miért nem oltod el a lángokat?
Abban a percben meglátta a férjét a parton, kezében égő fáklyát tartott. Teljesen közelről látta az arcát, amit átjárt a gyilkos gyűlölet.
– Hát te vagy az, aki mindent feléget maga körül? Nem kellett volna miattam – sírta el magát – Nem tudsz innen visszavinni.
Nagyon elfáradt. Mintha összeolvadt volna azzal a különös anyaggal a lelke.
Hirtelen átváltott a kép, kivilágosodott körülötte a part. Üde zöld mezőt látott nem messze tőle, amin keresztül három alak közeledett feléje. Feszülten figyelt. Megismerte végre az alakokat, mikor közelebb értek hozzá. A délutáni látogatója jött felé, barna haján ragyogott a napfény, mosolygott és beszélt a két oldalán a kezébe kapaszkodó gyerekekhez.
– Az én gyermekeim. Istenem, milyen boldogok!
Kereste Benjamint, de hiába. Nem értette miért nincs a két kislány közelében. El akart indulni megkeresni, de a testét ólomsúlyok nyomták, nem tudott mozdulni tőlük.
Elküldte hát a lelkét, kutassa fel a férfit, akit annyira szeretett és mos is még tele van iránta aggódással. Végig siklott a sűrű erdőn, száraz ágak tépték éteri alakját, csikarták, felsebezték, ahogy suhant az erdő fái közt kétségbeesve. Végre rátalált egy tisztásra, ahol ott ült a férje egy hatalmas kifeszített vászon előtt. Festett. Komoly arccal összpontosított az előtte lévő munkára. Borzalmas és visszataszító volt ami körülvette görnyedt alakját, üszkös fák meredtek az ég felé, a leégett mezőn oszladozó tetemek hevertek szanaszét, amin döglegyek zúgtak.
Megállt Benjamin háta mögött, nézte a képet, amin dolgozott. Elborzadt a vértől, a haláltól, amit már ráfestett a férje a vászonra. Nem tudott sírni, mégis érezte a könnyeit, hogy előtörnek a szeméből, érezte, hogy lefolynak róla és patakká válnak a lába körül. Nem akarta azt a nagy szenvedést Benjaminnak a földi életében, amit ott megtapasztalt. Akkor látta meg, hogy a férje, furcsán tartotta az ecsetet a kezében. Közelebb hajolt és akkor meglátta a csuklóján a bilincseket.
Szólította, de az nem hallotta meg. Kis idő múlva mégis felé fordította az arcát, iszonyodva látta a felpüffedt szederjes arcát és a szemét, jaj, a szemét, ami vakon nézett a semmibe.
– Nem baj, ne ess kétségbe, ez, ami körül vesz, amit lefestettél, ez csak egy rémálom, ébredj fel végre és fesd le az igazi álmaid, amire mindig is vágytál, kérlek! Változtasd meg a jövőt! Egyszer szabad leszel és nagyon boldog, én tudom… csak hinned kell benne.
A férje szót fogadott, az ecset siklott a vásznon, ahogy vakon festett tovább. Az ecset nyomán kirajzolódott egy nő alakja. Benjamin minden részletet aprólékosan kidolgozott. Elmélyülten festett. Az arca átszellemült a lázas munka alatt. Karola felismerte ki van a festményen, felismerte Sára arcvonásait.
– Megtalálod tehát azt, aki a földön a társad lesz én utánam, aki segít felnevelni a két gyermekünket – súgta a férfi fülébe halk sóhajjal – Jól van, meglátod, minden rendbe jön idővel. Csak ne felejtsd el soha, hogy hinni kell a csodákban.
Végre érezte, hogy csúszik róla lefelé a förtelmes massza, ami addig fogva tartotta, újra könnyűvé vált. Felemelkedett a levegőben, és ott maradt sokáig lebegve. Minden olyan tiszta lett körülötte, a levegő ózondús kristálytiszta. Aztán bódító illatokat érzett, halk zeneszót, de nem igazi zenekar játszott, hanem valami földöntúli hullámzó hangokat érzékelt. Lassan talpra állt, kiegyenesedett. Körülötte csodálatos harmóniában lebegett a horizonton a táj, mintha délibábot látna, üde zöldben, a virágok színkavalkádjában lépegetett előre. A lelkében már ott érezte a végtelen boldogságot. Nem fájt már semmije.
– Csodálatos érzés – suttogta.
– Igen itt már örök időkre boldog leszel – szólalt meg mellette egy ismerős hang. Karola meglepetten fordult a hang irányába.
– Anyám! – kiáltott fel boldogan.
– Miért csodálkozol, már olyan rég várok rád kislányom.
Az alak egy fényjátékként kúszott be elébe, nem látta az arcát, csak a fényességet érzékelte és önmagán belül a felismerést, hogy kivel beszél.
Karola boldogan bújt az anyjához, mint régen, mikor kicsi lány volt.
– Még vissza kell térned kis időre, láttam mit hagytál magad mögött, az unokáim veszélyben vannak, segítened kell rajtuk – mosolygott rá az anya – Csak kis időre nyugodj meg, aztán együtt lehetünk örök időkre.
– Igazad van, el kell mondanom, amit tudok, hogy segítsek rajtuk – válaszolt szomorúan Karola.
Elindult hát vissza a lelke a földi világba. Nem volt könnyű a visszatérés, de mikor újra jöttek a fájdalmai, tudta, hogy sikerült.
Nem érzékelte az időt, se azt hol van igazából. Azt se érezte, hogy valaki ott ül mellette és simogatja a kezét. De azt igen, hogy visszatért az életbe.
Benjámin órákon át türelmesen várta, hogy magához térjen a felesége, ott ült mellette végig kétségbeesve, reménykedve.
– A morfium miatt van, erősek voltak a fájdalmai – állt meg fölötte és vigasztalta a délutános nővér.
A férfi felállt az ágy mellől, szinte szédelgett a kimerültségtől, elindult az ajtó felé. Már épp ki akart lépni a kórteremből, mikor meghallotta a nővér hangját.
– Jöjjön vissza kérem a felesége hívja, felébredt.
Benjamin visszasietett, két kezébe vette a feléje nyúló kezeket, és visszaült az ágy mellé. Karola suttogva beszélt hozzá.
– Jó, hogy itt vagy. Fontos kérésem van feléd. Nagyon kérlek, gyorsan teljesítsd, már nincs sok időm hátra. Hívd be azt a hölgyet hozzám, aki itt volt délután nálam. Meg kell kérnem valamire. Nagyon fontos üzenetem van a számára. Ugye megteszed? – kérlelte az asszony.
Benjamin a felesége kitágult pupilláiban valami különös, földöntúli fényt fedezett fel, de abból amire kérte nem értett meg semmit.
– Mond el nekem, miért kell idehívnom, nagyon kérlek.
Karola ajkán egy halvány mosoly jelent meg mikor hallgatta a férje kérdését.
– Az a hölgy fogja a lányainkat felnevelni.
– Ugye csak játszol velem – nézett rá szomorúan Benjamin, érezte, hogy a torkát fojtogatja a sírás, annyira sajnálta Karolát.
– Láttam őt, egy távoli jövőben... nem játszom.