Translate

2017. március 17., péntek

Katerina Forest: A Semmi közepén / 3. rész/


Közeledett a vizsgák időszaka, hagyományként egyik nap gazdász vásárt rendezett az iskola. Ez abból állt, hogy a végzősök helyet foglaltak a nagy ebédlőben az asztaloknál, és várták az érdeklődő munkaadókat. Mentek is szép számmal hozzájuk, termelőszövetkezeti elnökök, agronómusok, állami gazdaságvezetők.
Nóri ott ült egyedül az asztalnál, amikor véletlenül megismerte a falubeli termelőszövetkezettől az egyik agronómust, az is látta őt, mégse ment oda hozzá. -" Minek is jönne, ismer engem, meg a családom is, azt is, milyen nincstelenek vagyunk" - gondolta magában keserűen. Nem is bánta, hogy átnézett rajta az ember, mert eszébe jutott mit mondogatott az anyja folyton "Senki se próféta a saját hazájában".
Látta irigykedve azért, hogy volt olyan munkaadó, aki már az ajtóból integetett a diáknak, egyértelmű, hogy eleve érte ment oda.
Egy félóra is eltelt talán a zsivajban, hogy ott ült egyedül, mikor leült mellé egy középkorú férfi. Mosolygott Nórira, csendben nézegette a lányt.
      – Nagyon egyedül üldögélsz itt. Ismerkedjünk meg, aztán mondd el, milyen munkához lenne kedved? – szólalt meg végül. Nóri fellélegzett, talán lesz munkája, boldogan kezdte a beszélgetést az ismeretlen férfival.
      – Ha lehetne, akkor szabad levegőset, nem szeretek irodában lenni sokáig, az nem nekem való. Olyat, ahol sok a kinti munka – mondta ki végül lelkesen az óhaját.
       – Jól van, akkor van munkád. Vizsgázz le, és keress engem utána. Felvettelek gyakornoknak Hortobágyra, baromfitenyésztéshez. Sokat kell mozogni a tanyavilágban, szeretni fogod – odanyújtott a lánynak egy névjegykártyát és nyújtotta a kezét búcsú kézfogásra – Sikeres vizsgát nagylány! – és mosolygott rá ugyanolyan kedvesen akkor is, mikor otthagyta.
       A ballagása túlságosan is egyszerűre sikeredett, csak az anyja ment el. Mikor vége lett a vizsgáinak, pakolt haza az albérletéből. Otthon sem várta nagy dínom-dánom, mintha semmi se történt volna az életében. Nem volt nagy esemény az a technikusi oklevél, amit hazavitt. Nem is sok időt töltött a szülői házban, ment dolgozni, indult a pusztára. Akkoriban még nem volt internet, nem tudta megnézni előző este, hova is indul másnap, csak ment a vakvilágba, reménykedve, majdcsak megtalálja, ahová el kell jutnia.
 Mikor leszállt a hortobágyi vasútállomáson a forgalmistát kérte meg, segítsen neki, egyáltalán jobbra vagy balra induljon el a pusztán.

      – Hát, kissé arrébb van, ahova mennie kell, el kell mennie a Borsósra, ott van az irodaház. Ott mán eligazítják. Jobbra induljon, menjen csak bátran, egy darabig majd a pusztán megy, aztán majd meg látja az épületeket.
Nóri elindult, kiért a faluból, ki a pusztára. A bekötő út aszfaltján lépegetett már majdnem egy félórát, mikor meglátta a távolban az épületeket. A sík puszta körülötte zizegett a keleti szélben, ami folyton ott suttogott a felszín felett, elnyargalt néha a lába előtt, valami furcsa illattal a hátán. Fáradtan állt meg a legnagyobb épület előtt, amin körben boltíves tornác pöffeszkedett.Bement az irodaházba és kereste a férfit, aki felvette a gazdászvásáron.
        – Az Igazgató Urat keresed? – kérdezte egy kövérkés asszony az asztal túloldalán – ő most nincs itt, de itt vannak a papírok, csak ki kell töltened. Vártunk téged. Jól van, minden rendben, szólunk a főnöknek, hogy megérkeztél. Na… most már nyugodtan menj vissza a vasútállomásig, de ne teljesen, előtte jobbra fordulj, ott lesz az iroda, meg a szállásod.
Nóri már akkor is fáradt volt. – "Visszagyalogolni megint két kilométert? Na, kellett nekem szabad levegő"- morfondírozott magában, mikor kilépett az irodából és nekivágott ugyanannak az útszakasznak, amin odament előtte.
Mikor leizzadva visszacipekedett és befordult jobbra, ahogy előtte elmondták neki, szembe találta magát egy egyedül álldogáló hosszú épülettel. Kopott sárga festékkel volt színezve, egyszerű, szinte raktárnak tűnő épület volt, egy ablakában felfedezett azért egy függönyfélét, ami azt sugallta az az iroda. Kétségbeesve látta, hogy az épület környékén egy árva lélek sincs. Az ajtók zárva, a környék teljesen kihaltnak tűnt. Letette az út porába a táskáját és nézett maga elé. – "Mi van, ha holnapig se jön ide senki?" – tört rá a félelem.
Akkor vette észre, hogy az előtte lévő fák mögött még van épület, elindult arrafelé. Ahogy közeledett, már zajokat hallott, ventilátorzúgást. A keltető üzem előtt állt meg, onnan jött a monoton zúgás kifelé. Szuggerálta az épület bezárt ajtaját egy darabig. Nem tudta eldönteni, hogy bemenjen e rajta? Azért reménykedett, hogy nem ott fog lakni abban a ricsajban. Egyszer csak kilépett egy középkorú asszony az ajtón, biztos észre vette az ablakból, mert mindjárt kérdezett.
       –  Te vagy a kis gyakornok, szóltak le telefonon, hogy jössz… gyere, megmutatom a szállásod.
Az iroda melletti ajtót nyitotta – Ez lesz a szállásod, no, Isten hozott, megyek vissza, rendezkedjél be! – már fordult is ki az ajtón.
Nóri ott állt egy két méterszer háromméteres helyiségben, ami ketté volt választva, egyik konyhává, a másik hálószobává kialakítva. Egy vaságy volt a legszebb darab a hálóban, a konyhában kétlapos rezsó, asztal, szék, és az egész betonaljzat vörös porfestékkel felkenve. A vörös festék pora szállt a levegőben, ahogy pakolt.
Nem volt feldobva egyáltalán, úgy érezte, eljutott a Semmi közepére.