Translate

2017. március 15., szerda

Regény részlet : ISZONY




   Ültek egy darabig a padon, Mónika kétségbeesve látta, hogy az alkony sötét leplet terített a park fölé, majd leereszkedett és végig kúszott a bokrok aljában. Igazából már jó ideje félt és tisztában volt vele, hogy eltévedtek. Ki tudja mi van a fákon túl, ki tudja egyáltalán most hol vannak? Próbálta összeszorított fogakkal mutatni a húga felé, hogy nincs semmi baj. Ne tudja meg, hogy ő is fázik, hogy ő is éhes és nagyon ijesztőnek találja a helyet, ahová jutottak. Arra gondolt, hogy gyorsan tovább kell menniük, ki kell érniük a fák közül, míg teljesen rájuk nem borul a sötét éjszaka. Zsuzska hozzábújva vacogott, már nem sírt, mint aki beletörődött mindenbe, még bízott a nagyobb testvérében. Tudta, hogy Mónika mindig is bátor volt és okos. Hisz megvédte még Zitától is az otthonban. Fáradt volt, már majdnem elaludt mikor hallotta, hogy szól hozzá a nővére.
      – Indulnunk kell, mert mindjárt ránk sötétedik.
Egymásba kapaszkodva mentek tovább a park kitaposott ösvényén, majd a legnagyobb örömükre eljutottak egy kiaszfaltozott útra.
      –  Látod milyen jó, hogy elindúltunk újra. Ez már egy rendes út, ami kivezet innen bennünket –  örült meg Mónika.
      –  És ha kivezet, hová vezet? –  érdeklődött Zsuzska rendíthetetlenül.
      –  Nem tudom. Csak ki innen az biztos. –  nem volt kedve hazudni tovább, nem látta értelmét.
Az éjszaka gyors, sötét lovai bevágtattak a park fái közé, fent az égen bujkált a telihold  a fekete rongyos szélű felhők közt. Néha nappali világosságot küldve rájuk, néha vak sötétséget.
A park varázsütésre megelevenedett, felerősödött minden nesz minden mozgás zaja, kezdett kísértetiessé válni a két gyerek számára. A félelem beköltözött a lelkükbe, a szívük vadul kalapált a mellkasukban, mint aki szűknek találja a benti világot, és szabadságra vágyik.
      –  Mi volt az?–  súgta reszketve Zsuzska, mert teljesen a közelükben megzörrent az avar mintha járna rajta valaki.
      –  Nem tudom, talán az lenne a legjobb, ha elbújnánk. –  válaszolt vissza suttogva Mónika – Nézd ott a kis tisztáson van egy pad, jól összebújunk és senki és semmi nem tudja, hogy ott vagyunk, ha nem mocorgunk.
      –  Jól van –  egyezett bele könnyen Zsuzska.
A pad fölé bokrok hajoltak, elbújtatták a hidegtől és a félelemtől összefonódott, reszkető két kislányt. De a hangok megkeresték ott is őket. A fák és bokrok beszélgettek egymással. Néha csak a hűvös szél nyikorgatta a fák ágait, azok meg ijedten elengedték a sárguló leveleiket, hadd szálljanak a bokrok közé. A levelek surrogása, zizegése, folytonos háttérzajjá vált. Az ágak közt tanyázó madarak méltatlankodtak egy- egy erősebb fuvallat miatt.Néha felrikoltott egy éjszakai madár közülük, az avarban sündisznók indultak portyára, kicsi lábuk alatt sercegett a száraz avar. A sötétséget hirtelen felváltotta a Hold ragyogó fénye, bevilágítva a tisztást. De ez rosszabb lett mint a sötétség, mert valami kitakarta a telihold ragyogását, nagy árnyék mozdult a tisztás felé hirtelen, és bukott alá suhogva. Iszonyodva sírtak fel a félelemtől, pedig csak egy éjszakai bagoly csapott le a zsákmányára. Szorosan átölelték egymást, reszkettek a félelemtől, nem mertek hangosan sírni, csak folyt a könnyük lefelé az arcukon megállíthatatlanul.A szél egyre erősödött körülöttük, lassan táncra kérte a liget fáit, bokrait. Először a vékony águ bokrok ringtak az ütemére egyre sebesebb ritmusban, majd meghajoltak a magas füzek is, megrengették a szoknyájukat. A nyárfák még délcegen álltak, mint a szálfa termetű legények akik még gondolkodnak kit kérjenek fel a táncparketten egy lassú keringőre. Végül ők is derékba törtek egy erős fuvallattól. A két kislányt a félelem teljesen lebénította, egyre jobban fáztak. Ekkor vették észre az árnyakat az úton, a hajladozó bokrok között.
Szinte boldogok voltak mikor felismerték, hogy emberek mentek feléjük. Könnyelműen elfeledkeztek az egymásnak tett ígéretükről, hogy nem mozdulnak, nem beszélnek.
A sötét árnyalakok hamar felfedezték, hogy mozog valami a padon, kíváncsian, egyenesen feléjük indultak. Mikor rájöttek, hogy két megszeppent gyerek csak, hangosan felnevetett az egyikőjük.
      –  Mi ez? Na, ezekből nem tudunk pénzt kihozni…
      –  Tévedsz aranyapám, dől értük a lóvé zsákszámra ... értesíteni kell a ragyást gyorsan, bukni fog az árura – válaszolt a másik izgatottan.
Mónika hamar rájött, hogy azok a gonosz arcú bácsik nem az ő megmentésükre érkeztek. Megszorította Zsuzska kezét, jelzett neki, hogy nagy baj van, majd lendülettel húzta a húgát magával, el akart futni onnan. Erős kezek kapták el, visszanyomták a padra.
       –  Hova ilyen sebesen galambocskám, felejtsd el, hogy tudtál egyszer is repülni. Jobb ha szót fogadtok a bácsinak, ha jót akartok magatoknak! –  szólt rájuk erélyesen a magasabb, akinek az arcát nem lehetett látni, annyira a szemébe volt húzva a kapucnija. Ahogy közel hajolt hozzájuk érezték a kellemetlen bűzös leheletét.A másik telefonált.
      –  Jó az áru, ne bosszants! Mikor csaptalak én be? –  győzködött valakit halk hangon.