Translate

2017. július 14., péntek

Katerina Forest: Túlélési ösztönök 9.rész. Randevú


Másnap este meg is hallotta a szállása elé érkező motor zúgását, örömmel nyitotta az ajtót. Laci mosolyogva támasztotta le a motort.
– Elhoztam, valameddig bírni fogja, kérhetne másikat, jár erre a munkára. Van ettől jobb is raktáron.
– Megpróbálom, de csak ha megint elromlik, remélem sokára – válaszolt Nóri zavartan.
Laci nem nagyon mutatta, hogy siet, mindig előhozakodott valamivel, például megkérdezte, hogy szokott e szórakozni, mert van lehetőség itt is a fiataloknak elütni az estéket.
– Jó lenne, halálra unom magam – hagyta rá a lány.
– Akkor… szombaton eljövök, elkísérem… ha akarja… most megyek is, dolgom van – de még várta a biztatást, nézte az ajtót vigyázó Nórit, aki nem tudta mit mondjon, végül mégis megszólalt.
– Majd meggondolom.
Laci elment, ő meg bement a kis odújába, ült a vaságya szélén, és nem értette mi történt vele, miért blokkolt le, miért volt a szíve a torkában? Gondolataiban visszacsengtek az utolsó szavai: " Majd meggondolom"... hogy is lehet valaki ilyen ütődött, mit kell neki ezen gondolkodni? Miért nem mondta, amit érzett, hogy: – Igen, igen! Azóta minden percben erre vártam, mióta bele néztem azokba a kék szemekbe, vártam újra a találkozást, hogy lássam a mosolyát, egy pillantását, amitől megállt velem az idő, fuldoklott a perc, és végre éreztem a kicsi villanásokat fellobbanni, amik úgy rezdültek az idegek szálain bennem, mint az esti szerenád síró dallama a szerelmes hegedűjének húrján. Talán ezt hívják szerelemnek? Erről papoltak a csajok az iskolában, hogy nincs erő a lábadban, zakatol a szíved?
Mindig szerette volna átélni, hogy igenis van ilyen, mert nem hitte el. A másik, aki szerette őt, annál nem érzett ilyet, az más volt, mégis szerette, de nem így…
– Ez más, ez egy csodálatos érzés, ami teljesen kikészít… remélem, elmúlik hamar.
Lehajtotta a fejét szomorúság uralkodott el rajta.
– Nem akarom, hogy észrevegye, hogy tetszik nekem, nem akarom a képzelgést. Mit akarok én ettől a férfitól, nem ismerem, azt se tudom kicsoda? Az is lehet fogadást kötött rám, hogy jó hecc lesz a haveroknál, ha becserkészi a kis gyakornokot. Gyanús ez a hirtelen randevú.
Laci közben dühös volt magára, hogy az első percben kiadta magát, amikor találkozóra hívta a lányt.
– Azt se tudom kicsoda, honnan jött? Lehet valami felfuvalkodott, csak nevet rajtam – gondolta át az estét már kissé higgadtabban, míg sétált hazafelé az egyre sötétebbé váló éjszakában.
– Lehet, el sem jön velem, én csak egy szerelő vagyok, ő meg tanult lány – tett pontot a meditáció végére, mégis nehezen múlt el a hét, sűrűn nézett a bekötő út felé, hátha arra suhan a motorján a gyakornok lány. Nagyon várta a szombatot, hogy újra lássa Nórit. Önmagának se tudta megmagyarázni mi történt vele, nem tudta kiverni a fejéből a szomorú barna szemeket, úgy érezte már hozzá tartoznak örökre. Azon töprengett, hogy talán semmi sem történt véletlenül, az sem, hogy lerobbant a lány motorja, az sem, hogy őneki adták oda kijavítani. Furcsa az egész, hogy az öreg szaki azonnal rágondolt, mikor tudta, hogy ki sem látszik a munkából. Két erőgépet javított, állt miattuk a munka a határban. Ki ez a lány, és honnan jött ide a világvégére?
Nóri is készülődött, várta a szombatot, érdeklődött, milyen az a hely, ahol összegyűlnek a fiatalok. A főnökével is megbeszélte hová hívta Laci, az meg ugyancsak helyeselte, hogy végre kimozdul az odújából.
– Jó az a hely, ne félj tőle, zene van, lehet táncolni rá – biztatta Nórit.
Eljött a szombat, már előtte való nap kikészítette a ruháját, ott sorakozott minden a székek karfáján. Gondosan öltözött, ne hozzon szégyent a férfira, ha az oldalán megjelenik a helyi fiatalok között.
Sokat várt, már azt gondolta nem is megy Laci, csak szórakozott vele. Kinézett a kis ablakon sűrűn, nézte az üres elhagyott utca részt, amihez nem tartozott utca. Mindig szorongott ez miatt, az egyedülléttől, hisz az irodaház úgy állt ott, mint egy memento, poros, köves út vezetett előtte el a keltetőig, azon túl akácos, cserjés sötétlett, villany, mint a harcedzett bokszoló fogsora, hiányzón fénylett fel itt, ott, a sötétségben. A kis útszakasz végén leengedett sorompó lazsált, hírül adva annak, aki arra járt, hogy ott zárt terület van, igaz kerítés nélkül. Az ment be, aki akart. A sorompón túl jobbról, felfénylett a falu villanyainak gyöngyfüzére, másik oldalon amerre nézett, csak a csillagos ég világította be a pusztát. Nézelődött elgondolkodva, mikor meglátta, hogy a fiú ott áll az épület előtt, szívja a cigarettáját.
– Miért nem jön, és miért nem kopog be? – kezdett el szorongani – biztosan azon gondolkodik, megbánta, hogy idejött.
Ő ment ki, nyitotta az ajtót, dorgálta a férfit.
– Sokat késett, már vissza akartam vetkőzni, mi a baj?
– Jön akkor? Gondoltam nem akar… tolakodó voltam a múltkor – válaszolt halkan a férfi, de már vidám volt a hangja.
Míg bandukoltak Borsós felé, egyre felszabadultabban beszélgettek. Laci a barátairól mesélt sok megtörtént esetet, fiatalkori csínytevéseket.
– Nem sokat változtak, mindjárt megismeri őket – szólt nevetve a lányhoz.
A nagy ebédlő volt átalakítva táncos helynek, magnóból áradt a zene, vagy húszan lehettek bent a teremben. Mikor beléptek, mindenki feléjük fordult. Nóri tudta, hogy csinos, hogy jól néz ki, nem lesz baj. Laci köszöntötte a haverjait, mindenkinek bemutatta a mellette álldogáló lányt, csillogott a szeme, önkénytelenül átölelte a lány vállát, hogy lássák, összetartoznak. Lassú táncba kezdtek, beszélgettek.
– Nincs barátnőd? – kérdezte Nóri a férfit, már tegezte, kérés nélkül.
– Most szereltem le két hónapja a katonaságtól… de van barátnőm, ismered is – szorította magához a lányt – itt van velem.