Translate

2017. július 15., szombat

Katerina Forest: Túlélési ösztönök 13.rész : Élet


Teltek a hetek, hónapok, Nóriban egyre erősebb lett a vágy, hogy gyermeke szülessen.
Ötször vitte el a mentő, nem maradt meg a baba. A hatodik rosszullétkor a férje berúgta a nagymotort, öltöztette, vitte magával, nem várt a mentőre.
Nem emlékezett a száguldás minden percére, néha elrepültek a képek a tudatából, csak a fülébe sikoltó levegő hideg leheletére eszmélt, közben görcsösen kapaszkodott a férjébe, aki győzni akart, versenyre kelt az idővel.
De a magzat itt se maradt meg. Nem értették miért pont velük történik meg a legrosszabb, erősek voltak, egészségesek, mégis vesztésre álltak. Akkor tanácsolták nekik, hogy pár hónappihenő után, ha teljesen felerősödik, talán tudnak segíteni, van injekció, ami megtartja a babát, de sokat kell bent feküdnie megfigyelés alatt.
Nóri félév múlva újra gyermeket várt, azonnal ment a kórházba az orvoshoz.
Megkapta az első injekciót, befeküdt a kórházba és várt. Nagyon lassan ért véget a kritikus időszak, végig félt, és közben reménykedett. Azon a napon, mikor mehetett haza, ő volt a világ legboldogabb embere, a kis élet már nem hagyta őt el, vele maradt.
Megkapták a beígért másik lakást, nem messzire költöztek, csak pár méterrel arrébb, egy hosszú sorházba, régről is az volt a neve, Cselédsor.
Legalább nyolc lakás egymás mellé építve, előttük egy nyitott tornáccal, amit faléces kerítés övezett, csinos kiskapuval. Minden lakáshoz tartozott egy kinti kis udvar is, amit vagy felásott a gazdája, zöldséget termelt, vagy nyári konyhát épített rá.
Bent a lakásban már külön volt a szoba a konyhától, még egy kis kamra is tartozott hozzá. Nórit kímélte a férje, ezért a munkatársak mentek festeni, polcokat felszerelni.
Egy nagyon ügyes ács kicsi kerti székeket, asztalt készített ajándékba. Az első éjszaka a friss, festék illatú szobában olyan volt, mintha berobogott volna hozzájuk a végállomáshoz érve a reményt szállító vonat. De nem várakozott sokáig, csak addig a percig, míg fel nem gyújtotta villanyt, mert megszomjazott.
A rémülettől visszahuppant az ágyra. A festett tiszta falon feketéllettek a svábbogarak. Hangos sírására a szomszéd is átment, csóválta a fejét, okosította őket.
– Régi, öreg ház ez, mindig védekezünk, de ha egy közülünk elhanyagolja a fertőtlenítést, ellepi a házat a bogár. Megígérte, hogy utánanéz, beszél a szomszédokkal. Ezután villanyfényben aludtak, a világost nem szerette a svábbogár.
A szomszéd beváltotta az ígéretét, egy hét múlva végigfertőtlenítették a lakásokat. Néha még találkozott egy két bogárral, de lassan megtisztultak tőlük. Laci boldogan jött ment, neki a mennyország volt az a világ, amit együtt kialakítottak, jóval később tudta meg, hogy mit jelentett neki a közös otthonuk. Őt a szeretet tette boldoggá, amit kapott, és amit adhatott. Mellékes volt számára minden más, nem voltak elérhetetlen álmai.
Hirtelen jöttek a fájások, várta már, össze volt csomagolva, az utazóban ott voltak a babaruhák, a pólya. A kórházban megvizsgálták, az orvos nem értette a fájásokat.
– Nincs jele, hogy itt az idő, de befektetjük, itt jobb helyen lesz.
Eltelt egy pár nap, egyre rosszabbul lett. Az orvos átvitette a szülészeti részre. A kórterem hosszú volt, rekeszesen elválasztva, függönyökkel, mint a futószalagon, úgy szültek az asszonyok.
A terem végében dobogószerűségen külön volt egy lefüggönyözött rész két ággyal a közepén, egyikre lefektették. Mikor megkérdezte, mi az, azt felelték, az a tikkasztó, ott azok vannak, akiknél nem indult el a szülés. Feküdt mellette egy nagyon fiatal lány, nem volt tizenhat éves se, megállás nélkül jajgatott a fájdalomtól.
Nem foglalkozott vele senki, ő sem, folyamatos rosszullétei miatt elfordult tőle. Egyszer mégis felfigyelt, észrevette, hogy elcsendesült a lány. Mikor odanézett, csak a vért látta, meg valami irtózatos dolgot, ahogy ölni készült saját gyermekét a nő.
Összeszedte minden erejét, hogy segítségért kiabáljon. Elvitték mellőle a hisztériázó lányt, egy pár percre nagy lett a felfordulás, aztán ráhúzták a függönyt, egyedül hagyták.
– Bizonyára lányanya, aki szégyenében akart ölni, vagy ki tudja mi történt vele – gondolta át rémülten a történteket. Kintről folyamatosan beszűrődött a jajszó a vajúdó asszonyoktól. Megdörrent az ég is, hatalmas széllel megjött a vihar, csapkodta a nyitott ablakokat. Akkor mentek be hozzá, hogy megnézzék, de már nem volt eszméleténél.
Valahol messze járt jó ideje. Lent volt mélyen a tenger mélyén, a víz súlya elvette a levegőt tőle. Azután messziről hallani kezdte a szélzúgást, az eső hangját, valaki beszélt hozzá, érezte, hogy az arcára oxigénmaszkot raknak.
– Eszméleténél van! Jól van! Ne foglalkozzatok vele! A gyerek már nem éli túl – hallotta meg a hangos szavakat egy pillanat alatt, belülről sikoltott: – Él, nem halt meg! Segítsenek! A vákuum fogója rátapadt a baba fejére, és erővel húzták belőle kifelé a sötétkék színű halott gyermeket. Az orvos és a szülésznő még utolsó kísérletet tett, keresték az életet a mozdulatlan testben.
– Már hiába minden – hallotta újra, közben a tudatát a tenger megint visszahúzta… halni készült.
Akkor felsírt a csendben a fia.
– Asszonyom, él a gyermek, nézzen ide, ne hagyja el magát! – rázta meg az orvos.
Nóri kinyitotta a szemét, és meglátta a sűrű sötét hajú gyermekét, aki fájdalmas, eltorzult arccal kapkodja a levegőt.