A lélek koporsója

Hirtelen lett agyvérzése az anyjának. Egy este jött el érte a testi elgyengülés, a tehetetlenség páncélba zárta a lelkét. Az orvos már nem tudott segíteni, teljesen lebénult. Nóri ott ült napokon át mellette. Folyamatosan beszélt hozzá, nézett a szemébe, kereste a jeleket, hogy megérti-e, amit mond neki?
  Az anyjának néha megmozdult a szája, de nem tudott válaszolni. Csak a szeme volt beszédes. Összeolvadt, egymásba fonódott a tekintetük, szavak nélkül kommunikáltak.
Mindenkit értesített a családban, ha találkozni szeretnének az anyjukkal, gyorsan induljanak meglátogatni, nincs sok ideje hátra. Elmondta az anyjának is, hogy a testvéreinek telefonált.
– Mindenkit értesítettem, hogy milyen nagy beteg lett – és sorolta a neveket, kiket hívott fel.
Az anyja akkor artikuláltan erőlködve beszélni akart, de nem lehetett megérteni egy szavát se.
– Valakit kihagytam, kinek üzenjek még? – kérdezgette tőle sűrűn, mert érezte, hogy valamit, vagy valakit bizonyára elfelejtett, valami fontosat.
Mikor az anyja végre megnyugodott, halkan kiment a szobából, felhívta a sógornőjét.
– Holnap gyere át, mindenhogy el kell mennem egy pár órára. Oda kell figyelni a mamára.
Reggel megérkezett a sógornője, részletesen elmondta neki, hogyan itassa, etesse nagybeteget. Nehéz szívvel ment el otthonról.
– Sietek anyu vissza, muszáj mennem, halaszthatatlan dolgom van – mondta az anyjának, mert tudta, hogy ért mindent, csak beszélni nem tud.
Amikor hazaért a sógornője a ház előtt strázsált, egyik cigarettáról gyújtott a másikra.
– Rendben van minden? 
– Fenét van rendben, semmit nem fogad el tőlem, nem eszik, nem iszik. Már alig vártam, hogy haza gyere!
Le se pakolt, ment a betegágyhoz.

 – Jaj, anyu, ha egész nap odavagyok, akkor éhen hal? – kereste az odakészített italt, hogy megitassa.
Az anyja mohón itta a hűs teát a szívószálon keresztül, tőle elfogadta. Tudta ő, hogy nem a sógornőjére haragudott, hanem rája, hogy elment mellőle, még ha egy kevés időre is. Kapocs volt köztük, mint egy láthatatlan híd, amin ők már szavak nélkül is megértették egymást. 

Legelőször a legkedvesebb nővére ment haza. Amikor megérkezett, oda ült az anyja mellé, és nézte milyen tehetetlen lett az egész életében erős asszony. Csendes volt, szótlan, alig beszélt. Tudta, hogy eljött a vég. Később kiment Nórihoz a konyhába, sokáig üldögélt kisírt szemmel.
– Hugi, nemsokára temetünk, nem lesz már anyánk – mondta maga elé nézve.
Két nap múlva hazaindult.
– Ne haragudj rám, de nem segítek vele semmit, ha itt vagyok, nincs mit tenni. Majd telefonálj. Sok a dolog otthon, tele van a ház vendéggel.
Mikor elment a nővére, odaült az anyja ágyának szélére, megfogta a kezét. Egyformán fájt az üresség, ami a távozó testvér után maradt. A szíve összegömbölyödött, mint a vasököl, már nem bízott benne, hogy a többiek hazamennek.
– Nincs semmi baj anyu, minden rendben lesz, mindenkinek üzentem, hogy beteg, minden gyerek tudja... aki él még. Biztos jönnek bármelyik pillanatban, várja csak őket türelmesen.
De az anyja nem hitte el, hiába próbálta vigasztalni. A szemében a lobogó tűz egyre fakult, furcsán változott, figyelmesen nézett valahová.
 Az utolsó nap amikor az orvos  megvizsgálta, sóhajtva állt fel mellőle. Kint a ház előtt szembefordult Nórival.
– Valami miatt nem tud elmenni. Tudom, hogy nagy kérés, de engedje elmenni. Hagyja egy kicsit magára, ne fogja a kezét.
Szót fogadott, nem ment be hozzá. Kikísérte az orvost az utcai kapuhoz, visszatérve leült a ház elé a lócára.
– Miért nem tud... kit vár? Miattam marad? Az orvos szerint erős kötődése van hozzám. 
Mikor bement hozzá, az anyja szemében kialudt a fény. Reszkető kézzel simította le szemhéját. Ösztönösen tudta mit kell tennie. Levetkőztette, megmosdatta. Mosta az öreg arcát, amin kisimultak a ráncok a halál pillanatában, a kezeit, amik annyit dolgoztak értük. Beszélt hozzá...mintha még élne. Még utoljára.

-- Emlékszem, apámnak azt mondta, hogy én azért születtem meg kilencedik gyereknek, mert én leszek aki lefogja a szemét. Mindent tudott előre. Pihenjen most már, hisz annyit dolgozott életében. Ha van Menyország, már kitárult az ajtaja, várják az érkezését Édesanyám.

Egy selyemkendővel felkötötte az állát, a két kezét ráhelyezte az elnémult szíve fölé.