Translate

2017. augusztus 2., szerda

Katerina Forest: Barna angyal :1,rész :Diploma



A lakótelepi panelház ablakán a redőny patentra volt húzva, nem engedett be a tavaszi napfényből egy kicsinyke szikrát se. A szobában szétdobált ruhák mindenütt, mint egy csatatéren, a levegőben áporodott testszag keveredett némi vodka, kevés pezsgő illatával. A széles franciaágyon egy magzatpózban fekvő fiatal nő feküdt, néha igencsak különös hangokat adva ki magából. De nem lehetett beszédnek nevezni, inkább motyogásnak, dünnyögésnek, néha csak fintorokat vágott a szájával, hang nélkül. A szeme le volt hunyva, jó ideje ébredezett. Próbálkozott azzal a nehéz feladattal, hogy végre ki tudja nyitni a szemét. Nem igazán sikerült. A szempillája meg-megrebbent, mint egy beteg madár szárnya, de újra aláhullott a gyengeségtől. Lassan tisztult a tudata, ezzel egy időben rájött arra is, hogy nem bírja a párnáról felemelni a fejét, mintha ólomsúlyokkal lenne leterhelve. Próbálkozott, hogy a könyökére támaszkodva emelkedjen felülésbe, de ez se jött össze, hiába volt annyira elővigyázatos, visszazuhant a rosszulléttől, mert azonnal hányingere lett, amint változtatott a testhelyzetén, de hogy még érdekesebb legyen, szédülni is kezdett. Forgott vele a világ, úgy érezte, egy ócska ringlispíl dobálja körbe-körbe.
Próbált koncentrálni, mi lehet vele. – Talán ez a halál előjátéka? – rémült meg. Később kissé megnyugodott, amikor felderengett pár emlékfoszlány benne, és halványan már elkezdett emlékezni, hogy nagyon sokat ivott az éjjel. Előjött lassan az elmúlt huszonnégy óra eseménye, de erősen koncentrálnia kellett ahhoz, hogy összeálljon valami elfogadható kép róla.
Legelőször az villant be nála elég intenzíven, mikor hazavitték a barátai, ahogy részegen támolygott a lakáscsengőig, bambán vigyorogva a többiekre, hogy mehetnek, végállomáshoz ért. Tudta, hogy az anyja nagy patáliát fog csapni, számított rá, de nem érdekelte különösebben.– Annyira maradi, nem tudja a való életet. Mintha a konyhakőhöz lenne ragasztva pillanatragasztóval. Fújja az ósdi szövegét, csak ne beszélne annyit feleslegesen, teljesen az agyamra megy – gondolta durcásan szinte gyűlölködve.
Aztán bejött a kép az emlékeiben arról is mikor az anyja kinyitotta az ajtót hajnalban, és ott álltak farkasszemet nézve egymással, pár pillanatig. Ő várta, hogy kezdődjön a megszokott műsor, de nem történt semmi. Az anyja kitárta előtte az ajtót, szó nélkül beengedte. – Mi a manó? – dünnyögte meglepetten, míg betámolygott mellette a lakásba.
Talán akkor kellett volna megkérdeznie az anyjától, hogy mi baja van. Azt, hogy miért nem ordibál, ahogy már megszokta. Szokatlan volt számára az a megalázkodó némaság. De eszébe se jutott kérdéseket feltenni, örült, hogy az ágya közelébe került, még a vetkőzés is nehezére esett, meg se mosakodott, csak bezuhant az ágyba – végre! Pillanatok alatt utolérte a részegek önkívületi álma. Mintha bedobták volna egy feneketlen kútba, szédülve zuhant le az öntudatlanság mélyébe.
Próbálkozásai végre meghozták a várt eredményt, többszöri kísérletre sikerült felkelnie az ágyából, nehezen, erős hányingerrel küszködve kivonszolta magát a fürdőszobába. A lábai remegtek az erőtlenségtől, a fejében hasogató fájdalom egyre élesebbé vált. – Azért jó kis buli volt az éjjel, ha ennyire berúgtam – állapította meg magában. Arcán végig futott egy halvány mosoly, amíg a tükörben nézegette feldagadt szemeit. Próbálta továbbra is felidézni az elmúlt napot, lassan kúszott be egyre több emlékkép róla, aminek meg is örült, hisz eleinte azt se tudta minek örömére csápolt be újból ennyire. Aztán végre felragyogott egy kis fénysugár az alvó tudatában, egy kis szikra végig villant a neuronok ívén, és bedobta az első reális képet a belső mozivászonra.
– Hát persze! A diplomaosztás, hogy a francba felejtettem el! Juhéj! Végre diploma! Persze azért volt a buli az éjszaka – Az arcán megjelent egy fáradt mosoly – Amindenit, de kihagyott az
agyam, atyaég! Jól kiengedtük a haverokkal a fáradt gőzt, jól sikerült az éjszaka. Ez az igazi, nem a tósztozós diplomaosztás utáni ünnepség. Jó volt persze az is, a diplomaosztás.
Emlékeiben sorba jöttek elő az elmúlt nap fontosabb eseményei. Látta magát az ünnepségen, ahogy feszített a talárban. Az anyja folyton sírt, az apja is megilletődve ölelte át.
– Sárika, Sárika, diploma van a kezedben!
Fényképezés, pózolás ezerrel, unalomig.
– Velem is, velem is, de jó ez a hacuka rajtad! – Húzta - vonta az unokahúga, aki folyton szelfizett a telefonjával, agyatlanul mindent, még a bárányfelhőket is az égen.
Terka keresztanyja végig sírdogált az egész ünnepségen, szokásához híven, simogatta a karját mikor odament hozzá gratulálni, közben egyfolytában hálálkodott Istenhez.
– Látod gyémántom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem, hogy nagy ember lett belőled.
Ő meg önfeledten nevetett a vidéki öregasszonyra. Dehogy lettem nagy ember keresztanyám, csak végeztem az egyetemen, ennyi, nincs ebben semmi különös.
De jó volt mégis, hogy őt ünnepelték. Jó volt látni a családot, azt, hogy büszkék rá.
Kira, a barátnője akkor félre hívta.
– Gyere csak, gyere. Remélem, lelépsz te is az ősöktől, meg van a kéró, ahová megyünk bulizni.
– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – nyugtatta meg a barátnőjét.
Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának
– Ugye nem baj, ha lelépek? Várnak a barátaim.
– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk mi itt magunkban, elsörözgetünk. – Egyezett bele az apja minden ellenvetés nélkül.
Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót, már kint is volt a folyosón.
– Mit gondolt az anyám, azt, hogy itthon ücsörgök? Ez az én napom, csak az enyém! – győzködte magát, míg nekilódult gyalog az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végig dübörgött rajta, aztán lelassított, mert látta, hogy jön vele szembe a szomszédasszonyuk két szatyrot cipelve. Már messziről ragyogott rá a nő arca.
– Sárikám eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot. Ő mondta nekem, mikor beszéltünk. 
Nyögve megállt, maga mellé ejtve a nehéz szatyrokat.
Sietve megköszönte a gratulációt, aztán rohant tovább, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt.
Újra zenélt a mobilja, Kira hívta idegesen, hogy hol van már, mert ők jó ideje ott szobroznak a ház előtt.
– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül, mikor Sára végre odaért.
– Hova megyünk, hol a kéró?
– Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?
– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt eleget.
Megálltak egy éjjelnappali üzlet előtt vásárolni.
– Zotya itt van egy húszas, vegyél meg mindent, ami kell.
– Hú, de megszaladt valakinek. Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod? Na, gubbadjatok, mindjárt jövök.
A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a fiú, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz.
– Vágjunk a lovak közé. Öreg verda, remélem, ha túl részeg leszek, akkor is haza hoz hajnalban.
Az úton már énekeltek, hangolták magukat. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek. Hirtelen ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Sára akkor arra gondolt az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.
A budai nyaraló kerítésén borostyán futott végig, nem lehetett belátni tőle az udvarra, csak kiszűrődő hangokat hallottak, idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun, feléjük fordultak az udvaron lévők, önfeledten hadonásztak üdvözlés gyanánt. Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.
– Nézd Kira, nagyon hamar kezdik a füvezést, még a végén elrontják a bulit.
– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele. Különben is egy- két füves cigi belefér, hisz nagy nap ez a mai – nevetett fel a barátnője. – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.
– Várj, csak azt ne mond, hogy te is rászoktál a füvezésre! – fogta meg erővel Kira karját Sára.
– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak. Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Hagyd már abba a süketelést, nem gardedámnak jöttél velem, mert ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzz haza minél előbb!
– Jól el vagytok csajok. – vigyorgott Zotya.
Ha nem is teljes mértékben, de Kira ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, csak annyi történt, hogy egyesek túlpörölték magukat, mint a búgócsiga, ami viszont nem okozott senkinek meglepetést.
Az egész éjszaka csak az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik - másik eltűnt, vagy hányni, vagy csak párostul egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták, ittak tovább. Előkerült azért éjfél körül keményebb drog is a füves ciginél, azok azért hozták a formájukat, de nem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi például csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe - körbe, érzékei már nem rögzítették a valóságot, magában beszélgetett valakihez, jól el volt magával. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen, megállíthatatlanul szivárgott az álla felé, onnan lecsurgott a pólójára. Nem volt szép látvány, akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott rá, de ha valakit, hát őt, cseppet se zavarta a mások véleménye, az ő világába már nem ért el a külvilágból semmilyen reakció. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja - anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre húzta a lápi mocsár büdös habarékja. Végül már nem is küzdött ellene, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt vele egy alkalommal, miért nem tud leállni, ha így folytatja tovább, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá.
– Utálom ezt a geci világot, ha kiütöm magam az a legszebb, egyszer kipróbálhatnád. Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok, érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálja ki a repülést.
Pufihoz csatlakozott később Vica, ő is elszállt rendesen a drogtól. Sára figyelmét nem kerülte el a csoportosulás ahol körbe állva röhögnek a többiek és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.
– Idióta barmok – ment vissza Kirához – láttad Vicát?
– Mi van vele?
– Vetkőzik a többi előtt már teljesen kiütötte magát, szórakoztatja a többi balféket az idióta.
– Miről beszélsz? Megyek megnézem, le ne maradjak valamiről. 
Kira sietett megnézni Vica előadását, de hamar ott is hagyta őket. Mikor visszaért hozzájuk éleset köpött a földre.
– Hülye kurva, anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!
– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam – húzta el a száját Sára közömbösen.
Sára végig logikusan látta az éjszakát, legalábbis utólag így emlékezett az éjszakára. A botladozó semmitmondó vitákat, eleinte csak csendben figyelte, de szinte észrevétlenül elmerült az alkohol mámorában ő is. Aztán elszívta a felkínált első füves cigit, később a másodikat, majd a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra, mint egy öngyilkos a hetedikről. Töksötétség borult az emlékeire. 
Rámeredt a tükörbeli arcára, intenzíven tört rá egy emlék arról, hogy valaki folyton fogdosta, és, hogy csókolództak is később.
– Ki a franccal hetyegtem? Te jó szagú, nem létezik, hogy a fű ennyire kidobta az agyam, valaki biztos rásegített.
Egy pillanatra ledermedt.
– Atyaég, Roni, remélem több nem volt? 
Próbált visszaemlékezni mindenáron az estére.
De a sötétség olyan szilárdan tartotta magát a fejében, mint egy betonfal, nem engedte át az emlékek fényét teljes valóságában. Mint egy szűrőn a szemét, a fontosabb dolgok fent akadtak rajta.
– Legalább emlékeznék rá, hogy milyen volt, ha már volt is valami, vagy nem is volt semmi? Jaj, remélem, hogy nem. De ha mégis elmentem valakivel egy körre ... egyáltalán kivel ? Istenem! – bosszankodott tovább – nem vettem be esemény utánit, el ne felejtsem. Sok pezsgőt és pálinkát ittam, nem kellett volna – vont le végül egy meglepően logikus következtetést az elmúlt éjszakáról – Hú, de szarul vagyok– mondta ki hangosan a végeredményt.
Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott ezeréves pulóverét fázósan húzta a dereka köré.
– Végre, hogy tudsz járni, végig aludtad az egész napot, remélem teljesen feleszméltél már! – morgott a lányára.
– Hogy - hogy? Miről beszélsz? Mennyit aludtam? Nem jól vagyok, láthatod. Még most is olyan a gyomrom, mint a mosott rongy, nagyon sokat ittam, de ez az utolsó, ígérem, csak ne kezdj el ordibálni velem. Vége a diákéletnek, nem iszom többet. Oké? – próbálta lenyugtatni az anyját.
– Oké, persze, majd apád is fog okézni, várj csak – morgott tovább az anyja, közben eltolta a tükör elől a lányát.
– Gyönyörű vagy, én a helyedbe nem nézném magam annyira, inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől.
– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántott magán egyet ingerülten a lány. Az idegeimre mész, mindig ezzel a szövegeddel! Már egy kicsit se lehet szórakozni?! Ünnepeltünk, búcsúztunk, ennyi volt. Mi a bajod mindig? – emelte fel egyre jobban a hangját az anyjára Sára.
Választ se várt, viharzott az illemhelyre, már útközben öklendezett, a vécékagyló fölé hajolva hányt, a szeme könnybe lábadt, még jobban reszketett a gyengeségtől.
– A rohadt életbe, de rosszul vagyok, legalább ilyenkor békén hagyhatna, lehetne belátással – sóhajtott fel dühösen.
Szédelegve öltözött, nem tudott volna egy falatot se lenyelni, a friss levegőre vágyott, ki onnan a panelszagból, az örökös szemrehányásokból, ki az utcára.
– Hova mész? – kérdezett utána az anyja, aki akkorra már a konyhában a kávéfőzővel bajlódott.
– El! – szólt ingerülten vissza Sára – levegőre!
– Hozhatnál filtert, megint elfogyott, itt senki nem figyel semmire – kérte megtörten az anyja.
Sára mintha meg se hallotta volna, kilépett a bejárati ajtón. Mikor kiért az utcára lelassított, már csak sétált. Próbált mélyeket lélegezni, hogy múljon a rosszulléte. De nem jött össze amire vágyott, a csúcsforgalom szmogja újra hányingert hozott rá, ehhez még a város zaja is arcul csapta, idegesen kerülgette az embereket.
– Célforgalom – gondolta bosszankodva, mikor utolért egy nagyseggű nőt, aki gyerekkocsit tolt maga előtt, és elfoglalta előle az egész járdát. A nő lassan, unottan tolta a babakocsit, néha előrehajolt, lelassított. Ilyenkor a látótérben csak a két domború fenék látszott, hogy még emelkedjen a kilátás, vagy inkább a belátás színvonala, a szoknyája felcsúszott, kivillantva a nő narancsbőrös combjait.
– Ezek a hülye picsák, hogy szétfolynak szülés után – gondolta undorral. – Na, persze esküvőig hajaztak a darázsderékra, most meg már mindegy nekik – Pukkadt magában újra, míg sikerült végre megelőznie a nőt, aki most meg keresztbe állította meg a babakocsit, hogy gügyögve cumit erőltessen a baba szájába.
– Diploma, mit érek vele? Kezdhetem az álláskeresést, dehogy keresem! Áh, pihenek, megyek le Balatonra Kirával – jutott eszébe az éjszakai ígérete mikor maga mögött hagyta a babakocsi tolót.
Végre kezdett jobban lenni, eszébe jutott a filter, bement hát a sarki boltba, ahol elég sokan voltak. Megkereste a filtert a polcon, beállt a pénztárhoz fizetni. Nagyon lassan haladtak előre a várakozók, a pénztárnál is leblokkolt az idő, egy összegörnyedt idős nő miatt bosszankodott a pénztáros éppen. A pulton csak két kifli hevert, egy fél liter tejjel. A néni kis patkó pénztárcájából számolgatta az aprót.
– Mi van mama, nincs pénze?
A vörösre festett hajú pénztáros, lekezelő hangon siettette az idős vevőt, miközben hosszú műkörmeivel kopogott a pulton.
-- Nem itt kell kikeresni a rávalót, nézze mennyien állnak a háta mögött.
– Elnézést kérek. Nincs kedvesem annyi, egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.
– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros – vigye a tejet vissza!
– Az ebédem. – ijedt meg az öreg hölgy.
– Haladjunk már, másnak is sietni kéne! – szólt be egy körszakállas hátulról, többen is csatlakoztak hozzá, beszólogattak a pénztárosnak.
Sára elkezdte figyelni a fejleményeket. Mikor az öreg hölgy hátra nézett, hirtelen olyan érzése lett, mintha a két éve meghalt vidéki mama szemeit látná, annak is ugyanolyan szomorú szeme volt mindig, mint ennek az öregasszonynak. Elmélázott a felismerésen, a gondolatai furcsamód elkalandoztak a meghalt vidéki mama emlékképeire.
– Ugyan miért volt a mamának olyan szomorú szeme? – filózott magában, közben figyelte a pénztár előtti eseményeket .
– Talán csak azért, mert tök egyedül élt évekig, apám is mindig azt hajtogatta, hogy lelkiismeret furdalása lett a halála után. Hm,… de csak utána? Mindig azzal mentegetőzött, hogy melózni kellett ezerrel, ki tudott volna folyton utazgatni hozzá? Hát, aki nem akar, az nem tud, igaz? A mama meg szép csendben meghalt egyedül – jutott el a megfejtésig, és ezzel le is zárta az emlékképeit. Nem akart tovább lépni benne, mert arra gondolt, ha valakinek mindig azt szajkózzák, mennyire szeretik, a végén mégis tök egyedül dobja fel a talpát, az nagyon nagy álszentség.