Translate

2017. augusztus 3., csütörtök

Katerina Forest : Barna angyal 2. rész



A pénztáros félre tette a tejet, az öregasszony indult kifelé a két kiflivel. Ahogy elment Sára mellett, a lány érzékelt valami furcsa szagot, talán a szegénység szagát, amit úgy húzott maga után, mint egy koszos, szürke fátylat. Már nem volt a boltban, de a hátrahagyott émelyítő szag ott keringett még jó darabig utána a térben.
Sára fizetett.
      – Azt a tejet is kérem – mutatott a félre tolt zacskóra, miközben maga se tudta miért teszi. A pénztáros szó nélkül beütötte a blokkra a tej árát, közben furcsán felnézett rá. Figyelembe se vette a nő arckifejezését, legalábbis úgy tett, csak magában jegyezte meg, hogy undorító, ahogy viselkedett a cafka az öregasszonnyal. Sietett kifelé a boltból, de már nem látta az öregasszonyt, hiába kutatott a szemével a környéken.
A rossz kedve hamar visszatért a járdára hasaló szmogtól, ami ott feküdt körülötte, mint egy oszladozó hulla, bűzösen, émelyítően. Megint elkezdett fájni a feje. Abban a pillanatban a troli végig robogott előtte, attól meg olyan érzése lett, mintha rajta gázolna a kerekeivel. Mintha az agyán csikorogna végig, végigfutva a gerince mentén, az idegkötegein. Libabőrös lett tőle – Jaj, de utálom ezt a várost – húzta el a száját.
Még álldogált, nézelődött, hátha meglátja az öregasszonyt. Figyelte az embereket, akik siettek valahova, a legtöbb leszegett, gondterhelt fejjel, úgy mentek el egymás mellett, mint akik közt megszűnt a tér és az idő, és velük együtt eltűnt a lelki- testi kapcsolat, mentek, kerülgették egymást, elnézve egymás mellett, semmi kontaktus, semmi, ami azt sugallhatná, hogy ez itt mind városlakó, közös élettérrel, közös érdeklődéssel. Arra gondolt, mi történne, ha valami szuper kütyü képes lenne átvilágítani a közöttük lévő ezoterikus teret, talán, ha még azzal a képességgel is rendelkezne, hogy fel tudná hangosítani az elmék magányos beszédét, különös élményben lehetne része. Mert mind, aki elsietett mellette, külön- külön monológot folytatott önmagában, önmagával, kizárva a külvilágot a tudatából. Sára drámaian szembesült a mosolytalansággal, ami vészjóslóan hullott köré, mint a halálraítéltre az akasztásra szánt kötél.
– Ez az egész olyan lepra, minden szürke, poros, mocskos. Hát, jobb éjszaka, akkor eltakarja a sötétség azt, amit nem szeretek látni nappal – gondolta, míg alaposan szemügyre vette a bérházak betonmagányát. Nézte az ocsmány graffitikat a házfalakon, amikben szikrája se volt egy falatnyi művészi értéknek. A kóklerek, akik művésznek képzelték magukat az esték sötét leple alatt, sunyi módon befröcskölték a város életterét. Semmitmondó, borgőzös firkák rondították el, az amúgy is lehangoló belvárost. Ehhez, mint ebédhez a desszert, úgy társult a szemét, amit a szél sodort járdaszigetek között. A szemetes kukák körül elégedett madárcsapat keresgélte a mindennapi betevőt, topogtak, repkedtek a kuka mellé szórt zörgő sörös dobozok és cigi csikkek között. Míg nézelődött véletlenül felfedezte a villamosmegállóban az öregasszonyt, aki lassú, kimért tempóban majszolgatta az egyik kiflijét.
Odament hozzá – Ezt a boltban hagyta – és oda adta a tejet. Fordult volna vissza, nem akarta a hálálkodást hallani, de az öreg hölgy nem engedte.
       – Várjon kedvesem, itt a névjegyem, ha kedve lenne egyszer, szívesen látnám az otthonomban. Maga nagyon jó ember, jó lelke van, azért hívom meg magamhoz.
Kellemetlen érzése lett újból, csak attól a mozdulattól, érintéstől, ahogy az idős nő fogta a karján a ruháját, hogy visszatartsa. Az orrát megcsapta újra intenzíven az öregasszony szaga.
      – Émelyítő hullaszaga van – villant át rajta a felismerés.
Jól van, engedjen el végre! – szólt rá erélyesen, kelletlenül kezdte lefejteni a ruháját markoló öreg kezeket.
      – Nemsokára megváltozik minden – mondta halkan az asszony és elengedte a karját – …menjen csak.
      – Miről beszél? – állt meg mégis, és nézett rá értetlenül.
      – Majd megtudja idővel. A sors elől nem lehet elbújni sehova – mosolygott ráncokkal körbeszőtt ajkaival a nő.
      – Ki akar? Én soha nem bújok el semmi és senki elől – szólt vissza dacosan.
      – Erős ott bent, érzem. Kell is az erő, ha túl akarja élni azt a sok megpróbáltatást, ami vár magára – mondta maga elé az öregasszony, mintha nem is Sárához beszélne.
      – Hagyjon már! Mi maga, jósasszony? Jól kifogtam mára még ezt is, atyaég! Ez nem lehet igaz.
      – Itt van a névjegyem. Tudom, hogy eljön hozzám. Tudja kedvesem, a sors mindig odavezérel bennünket, ahol küldetésünk van az életben. Maga megszánt engem, mert így akarta, hogy ma jót cselekedjen, és velem cselekedjen jót. Hozzám vezette az útja, milyen furcsa és véletlen, nem gondolja? Ezért a mai nap, különleges nap lesz önnek kedvesem. Minden egyes találkozás sorsdöntő, az is, hogy mi ketten találkoztunk. Itt van, vegye el! – nyújtotta erőszakosan felé a névjegykártyát.
Sára kelletlenül elvette tőle, becsúsztatta a zsebébe – Mit akar ez a nyanya a névjegyével, meg ki kíváncsi az elmebajos szövegére, vén debil. El tudom képzelni, hogyan él, aki ilyen büdös tud lenni. Behányok tőle. Akkor milyen lehet a kéglije ahol él? – dünnyögött magában, de azért kívülről mosolyt erőltetett az arcára.
      – Rendben van, ha kedvem lesz, igen, talán meglátogatom. Jól elbeszélgettünk…  most is – mondta gúnyosan, majd intett és fordult is vissza, hogy átmenjen a zebrán. Még hallotta, ahogy utána szólt az öregasszony.
      – Nem fog mindig így gondolkodni…
      – Menj a fenébe – morogta maga elé és mérgesen visszanézett, de nem látta ott állnia már a nőt, ahol pár másodperce állt – hová tűnt el? – meredt meglepődve a semmibe – hisz nem jött meg a villamos közben. Áh, nem normális ez a mai nap, káprázik a szemem!
A lépcsőházban nézte meg a kártyát, amin szép díszes betűkkel ott állt az öregasszony neve: Dr. Zanócz Borbála.

      – Atyaég! Doktor? Jó kilátások, ha idejutok diplomával öregen – nézte a névjegykártyát, majd bedobta a táskája oldalsó rekeszébe – megy a halál hozzá, én biztosan nem!