Translate

2017. augusztus 6., vasárnap

Katerina Forest: Barna angyal 5.rész




– Bemegyek hozzá – kezdett öltözni Sára idegesen – Te csak pihenj le, aludjál egy kicsit, rossz rád nézni annyira kimerültél.
– Jól van, menjél csak. Kicsit pihenek, megyek én is utánad.
Amikor sietős léptekkel lefelé ment a lépcsőn, eszébe jutott az éjszaka, az alak az ajtóban. Hirtelen félelem fogta el. Hisz akkor úgy gondolta és szentül meg volt győződve arról, hogy az apja nézett be hozzá.
– De hát apu akkor már a kórházban volt, ő nem lehetett. Ki állt akkor ott az ajtóban? Mert ott állt valaki, biztosan tudom, nem ment el a józan eszem.
Aztán mégis meggyőzte magát, hogy bizonyára álmodott. Csak egy álom lehetett.
– Csakis egy álom. Vagy ha nem, akkor baj van velem, talán az utóbbi időben elszívott füves cigiktől elkezdtem hallucinálni, víziókat látok én is mint Fekete Pufi.
A kórházban fertőtlenítő szag áradt, mint a tömjén végig lebegett a hosszú folyosón. Nem engedték be az intenzívre, csak üvegfalon át nézhetett be egy pillanatra, látta, hogy az apja rá van kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Fiatal orvos közeledett feléje, Sára elállta az útját.
– Kérem, bocsánat … az apám az intenzíven van … megtudhatom hogy van most, segítene? – akadozott az idegességtől a szava, amikor az orvos elé állt.
– Az ön apja? Nem tudok most nyilatkozni, súlyos az állapota, majd később… ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében – szánta meg végül a lányt az orvos, barna szemeiben részvétet fedezett fel Sára – Itt nem tartózkodhat.
Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót, leült egy szabad székre. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. Fáradt volt, kótyagos az éjszakai italozástól, úgy érezte teljesen összezavarodott a fejében minden.
– Hitelt vettek fel, hogy tanuljak – suhant át rajta már századjára.
Aztán eszébe jutott az elmúlt éjszaka, a bódulat a kávézóban, az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt.
– Vége. Pont. Befejeztem a piálást. Csak gyógyulj meg apu. Éreztem én, hogy valami változik körülöttem. Nem is tudom, mintha átléptem volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutottam ott csak félelem várt rám. Furcsán jöttek elő az utóbbi órákban az emlékeim a múltból, váratlanul. Köztük olyanok is amiket már rég a feledés mély kútjába dobtam, és most mind megkeresett. Talán ezek az elfeledett emlékek jelentenek valamit, előjöttek a semmiből, hogy figyelmeztessenek, talán arra, hogy nézzek a tükörbe, ki is vagyok valójában. Ki is vagyok?Anyám szerint egy elvetemült érzéketlen teremtés. De régen keresztapám azt mondta szegény – Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre. Mindig figyelj a szívedre, hogy ráérezz a valódi elhivatottságodra…– Szerintem, most rengeteg baromság eszembe jutott, ki van az agyam teljesen, de igazad volt keresztapu, kellett volna figyelnem, mert minden voltam eddig, csak Isten ajándéka, az véletlenül sem… nem iszom többet.
Határozta el magában visszavonhatatlanul.
Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág egy kis időre körülötte.
Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mindennap csak úgy, mint a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót – Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még.
Zenélt a telefonja, ki akarta kapcsolni, de látta, hogy a barátnője hívja, mégse tette.
– Helóka, mizujs? – hallotta Kira hangját – Készülsz már a hosszú útra?
– Kira, én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott – szólt a telefonba határozottan.
– Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le. Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani … szóval sajnálom az öreged, félre ne érts … pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk – újságolta izgatottan Kira.
– Sajnálom, de én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Érted? Jobb lenne, ha te is maradnál.
– Tudod mikor? Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rátudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom, akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj. Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, ők már végleg leragadtak, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.
– Nem akarok erről veled most vitába szállni! Túltárgyaltuk!
Sára ingerülten kinyomta a telefonját, dühítette Kira lekezelő modora. Felfigyelt a folyosón a gyors cipőkopogásokra, felállt, hogy megnézze, mi történik. Látta, hogy odasietett két nővér ahol az apja feküdt.
Önkéntelenül elindult ő is megnézni a tiltás ellenére, mire az a nagy sietség. Mikor odaért, megállt az üvegfal előtt. Szinte lebénulva nézte, hogyan próbálják odabent újraéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett hirtelen, körülötte lehűlt a levegő, mégis mint a harmatcseppek megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei.
Úgy érezte örökkévalóság mióta ott áll egyedül, teljesen elhagyatva.
Valaki átölelte a vállát.
– Sajnálom – felismerte az orvos hangját.
A szó, hogy „ Sajnálom” lassan eljutott a tudatáig, egész testével ránehezedett az orvos mellkasára, hogy össze ne essen. Az átölelve tartotta jó darabig.
– Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle – suttogta kétségbeesve maga elé.
Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta nyugtatgatni.
– Részvétem. Tudom, mit érez most. A napokban veszítettem el a nagymamámat én is, azt, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját, sajnos a mi tudományunk is véges. Van, amikor nincs hatalmunk a halál felett… kér egy nyugtatót?
Sára ingatta a fejét, hogy nem kér. Erőt kellett gyűjtenie, hogy el tudjon indulni haza. Szédelegve, elgyengülve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet.
Nem hívta fel az anyját.
– Majd ha hazaérek, csak akkor mondom el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja, hogy apu elment – döntötte el magában.
A kijárathoz érve hallotta, hogy valaki szólítgatja.
– Kedveském, mi a baj? – meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet.
– Milyen öreg, az én apám meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg – szinte harag gyűlt benne az idős asszony iránt. Megállt és hitetlenkedve nézte a sompolygó alakot.
– Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem, nem jól zörög azt mondta, ne felejtse a meghívást érvényes most is … tudom, hogy eljön hozzám nemsokára – tájékoztatta a kétségbeesett Sárát, és tipegett a lift felé.
– Ki maga? Nincs valami sok közünk egymáshoz, igaz?! Hagyjon már engem békén, ne szórakozzon velem – kiáltott dühösen utána Sára.
Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, hogy beszél hozzá továbbra. Válaszolt a hangosan ki nem mondott gondolataira is.
– Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halára, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül, kedvesem. Mondtam, hogy elkezdődik… nem hitt nekem.
Sára döbbenten nézett a távolodó után és nem értette miért, talán újra vizionált, de azt látta, hogy olyan furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón.

– Mint egy kísértet vagy szellem. Mi van itt? Rosszul vagyok. Honnan tudja, hogy meghalt az apám? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól – gondolta és még jobban összezavarodott fejjel indult hazafelé.