Translate

2017. augusztus 13., vasárnap

Katerina Forest: Dehát mindenkinek van apja /regény részlet/


Jó éjszakát kívánt a két gyermeknek, még dolga volt, rendet kellett csinálni a hurrikán után. Este sokáig gondolkodott azon, hogy mi vár rá attól a naptól kezdve. Már tudta, hogy mély az a kubik, amibe beleugrott, nem tud abból könnyen kimászni, csúszik az oldala.
Újra összeszorult a gyomra, hogy mi lesz a családdal, ha nem bírják elviselni azt ami ezután következik, ha nem állnak mellé. Azt már tényként elkönyvelte, hogy felborult a megszokott napi ritmust, ami uralkodott addig az otthonában.
– Mi lesz ha,...mi lesz ha…- sorolgatta magában – mi jöhet még ezután?
Nem csak róla volt szó, egyre többször előjöttek benne a kérdések, amikre nem tudta a választ.
Az Isten már elkezdte az adakozást, kapott tőle két olyan gyereket, akik feladják majd a leckét napról napra.
Előre látta, hogy sok kár keletkezik a lakásban, a bútorokban, használati tárgyakban.
Tapasztalta az első pillanattól, hogy nincs értékrendjük.
Fogja- e bírni idegekkel, hol lesz a tolerancia határa? – tette fel a kérdést önmagának.
Nem is sejtette még a töredékét sem, mennyi megpróbáltatás vár rá, hónapról hónapra, évről, évre.
Amin először kiakadt, megjelentek a hangyák, de mindenütt.
Folyamatos hangyairtás következett, Nórika mindenfelé eldugdosott ételmaradékokkal találkozott, hol a szekrényben a ruhák között, hol az asztalfiókban, az ágyneműtartóban. Megelégelte.
Mielőtt elindultak óvodába, iskolába, kivette a Tomi által eldugdosott kekszes zacskót a kis gatyák közül.
– Na, idefigyelj kis Manó, most én ezt a zacskót veled együtt elviszem a kamrába és eltesszük.
Tomika szemeiben az aggodalom a félelemmel keveredett.
– Vvalakki elvviszi – suttogta.
– Becsületszót adok, hogy itt lesz, mikor hazaérsz, na, induljunk, szalad az idő – mondta Nórika.
Mikor hazahozta az oviból, Tomi első útja a kamra volt, lázasan kereste a kekszét.
– Mamii, iit vvan! – hozta boldogan a megtalált kincset.
– No, hiszel már a becsületszóban? –kérdezte komolyan tőle Nóri. Tomi bólintott és falta a kekszét rendületlenül, az utolsó morzsáig.
Később már rájött, hogy Tomi mindenevő, ha nem talált a közelében ételt, akkor is rágott valamit, a szék bőrhuzatát, szívószálat, lyukakat a pólójára. Balkezessége miatt sete is volt, bármi került az útjába, az sérülés nélkül nem úszta meg. Nóri érdekes jellemvonásokat tapasztalt nála.
A viselkedése, kedélyállapota, reakciói, egy nagyon gyenge idegrendszerre utaltak. Minden csekélységért megsértődött, hatalmas krokodilkönnyekbe menekülve. Néha pont az ellenkezőjét tapasztalta. Elgondolkodó, elmélyült, érdeklődő kreativitást.
Hanna, a német barátnője sokat járt Magyarországra, akkoriban rendezték az átköltözést nyugdíjas korukra, hisz itt az ő nyugdíjukból királyként élhettek. Hanna családoknál takarított Németországában, jól megfizették. Elmesélte a munkaadóknak, hogy a magyar barátnője szegény sorsú gyermekeket nevel. Szinte elhalmozták a németek játékokkal, ruhákkal, vigye nekik Magyarországra. Sokszor hívta telefonon Nórit.
– Nórika, mennyi idős a kisebb fiad, milyen nagy a láb?
Mikor beállítottak az udvarba, azt hitték Nóriék, hogy a Máltai Szeretet Szolgálat landolt le náluk. Hanna élvezte a gyerekek örömét, csillogó szemeiket, mikor a sok hozott ajándékával elmélyülve adakozhatott.
– Ez tied Lili, jó neked, igaz? Ez tied Tomi, próba!
Tomi örült az ajándéknak, de nem értékelte, nem tudta. Kisebb korában nem volt igazi játéka, először a csoda autók, kirakók se érdekelték. Kint a kertben alkotott inkább. Mobiltelefont egy korhadt fadarabból, kardot faágból, nyilat dudvaszárból, vesszőből.
Egyszer kihallgatta, mikor hívta a telefonján a tűzoltókat.
– Ttüzolttósság, jjjöjjönekk, ééég aa….hház! – a fél falu is leégett volna, mire kitárgyalta az elképzelt lánglovagokkal, hol ég, meg mi ég.
Nóri és Ferenc sokat derült rajta. Szerencsére ők már gyorsan megfejtették a sokaknak érthetetlen szóhalmazt.
Néha hosszú ideig guggolt egy helyen, és piszkálgatta a földet. Nem volt körülötte senki, valakivel mégis elmélyülten beszélgetett. Ez a tulajdonsága sokáig elkísérte, mikor ment, jött az iskolából akkor is, lemaradt a többitől, rendesen beszélt valakivel, vagy csak önmagával társalgott.
Mivel annyi felfedezett furcsaság, hiányosság állt megfejtés nélkül Nóri előtt, elindult, hogy utánajárjon, ki ez a gyerek valójában, mi az, ami tud rajta segíteni, hogy teljes életet tudjon élni a későbbiekben, mint a kortársai.
Legelső dolga mégis az volt, hogy Pistit elvitte a háziorvoshoz, aki azonnal beutalót írt az eltorzult karja miatt ortopédiára. A röntgenfelvételen jól látszódott, hogy a csont összeforrt, de az ínszalagokkal baj van.
Sokat beszélgettek ezen a napon, kettesben voltak, idejük meg rengeteg, sokat várakoztak. Pisti halkan, csendben beszélt Nórinak az addigi életéről, a családjáról, többek között arról, hogy azt se tudja, ki az apja.
– Tudod mama, az van beírva a születésimbe, hogy képzelt apám van, de hogy lehet képzelt? Mindenkinek van apja.
Pisti teljesen ellentéte volt Tominak, hatalmas szomorú kék szemeivel, csigába göndörödő szőke fürtjeivel úgy nézett ki, mint egy kamasz angyal. Zárkózott volt, belül élte az életét, álomországot teremtett magának, hogy kibírja azt a kegyetlen világot, amit a sors adott neki. Nehezen nyitott mások felé, néha senkit nem engedett közel magához.
– Sokat éheztél, Pisti? – kérdezte Nóri.
– Mindig éheztem, még a romlott kaját is megettem a kukából. Tudod milyen volt ott Pesten az iskolában? Engem mindig csúfoltak, meg direkt előttem zabáltak– rándult meg az emléktől dacosan az arca.
– És mit csináltál, ha nagyon éhes voltál? – kérdezte szomorúan Nóri.
Pisti elvigyorogta magát, kék szemében mégis szomorúság és szégyen ült.
– Elkezdtem futkározni, körbe-körbe az udvaron, aztán vizet ittam. De sokszor kilógtam, kukát kerestem ennivalóért.
Pisti mesélt. Nóriban lassan előjöttek az előadása alatt a képek, szinte látta, min ment keresztül a két gyerek, míg hozzá került.
Rekonstruálta, összeillesztette a mesélt képeket, mint a filmrendező a filmet.
– Akkor jöttél el értünk mama, hallasz engem?– rázta meg Pisti Nórit.
– Igen, figyelek, nagyon is figyelek– rebbent a tekintete Nórinak.
Az ortopéd orvos végül szigorú gyógytornát írt elő, hogy rendbe jöjjön a karja a fiúnak.
Nóri csendben figyelte Pistit hazafelé a buszon, aki elfeledkezett magáról, tekerte a képzeletbeli kormányt, elhajolt a kanyaroknál, zümmögött, berregett mintha eggyé vált volna a járművel. Bizonyára nagyon hálás volt azért, hogy Nóri az első ülésre ült vele, onnan nagyon jól tudta érzékelni a busz mozgását, és belátta a kanyargó úttestet is rendesen.