Translate

2017. augusztus 8., kedd

Katerina Forest :Lilike /regény részlet/


Szeptembertől magukra maradtak, kihasználták az időt, meglátogatták Nóri testvéreit, később elmentek Ferenc rokonaihoz is. Először a betegeskedő Nóri két bátyját látogatták meg, egyiket Pesten, másikat Tatabányán. Mind a kettő nagy dohányos volt, az italt se vetették meg, de a családjuk mégis szerette mindkettőt. Egyiknek a bánya, a másiknak a martinkemence forrósága tette tönkre a tüdejét. Ferenc nem ivott, nem dohányzott, kapott is ezért fejmosást Nóri a pesti bátyjától.
– Nem jó embert választotált hugi, nem lehet vele egy jót inni, se egy jót dohányozni.
– Neked se kéne testvér, feketébb a tüdőd már a földalatti feketeszénnél, mikor hagyod már abba? – morgolódott rá Nóri.
– Minek erre a kis időre hugi? Mocskos komcsi világ tönkre tette az életem, ha iszok, nem érdekel semmi. Mire vittük az életbe, na, mondj csak egyet, na, nem tudsz megszólalni. Erre inni kell – és ivott, oka lett rá.
Reggel ébredéskor csak viccből szólta el magát a párja.
– Na, itt nincs reggeli pálinka?
Abban a pillanatban nyílott az ajtó, a tálcán a poharakkal, üveggel, megjelent a testvére.
– Már azt hittem itt szobrozhatok estig, na, sógor, Isten, Isten! Egészségünkre.
Nem lehetett megsérteni. Búcsúzáskor átölelték egymást, úgy, mint mikor kicsi volt, úgy ölelte felnőtt nagy testvérét, aki mindig felkapta a karjaiba, vigasztalta, ha eltört valamiért a mécsese.
– Jól van hugi, ne félj, minden rendbe jön majd meglátod – mondta a bátyja a könnyeivel küszködő Nórinak.
Ez lett az utolsó találkozásuk, még telefonon sokszor beszéltek ugyan, olyankor is mindig kapatos volt, azonnal észrevette Nóri a hanghordozásából.
– Hol van az a gyökér sógor, jól bánik- e veled hugi? Mert ha nem, hazamegyek, lerendezem.
Nóri csak mosolygott, nem haragudott a különleges figyelem miatt. De feltűnt később, hogy nem hívta telefonon a testvére, majd egy nap csörgött a telefonja, a sógornője hívta.
– Nem megy már a testvéred a kocsmába Nórikám, nagyon elesett lett.
Aztán eljött a nap, mikor ott álltak a Duna parton a síró családdal, nézték a hullámok hátán távolba úszó virágszirmokat. Nóri a testvérei halálával egyre magányosabbá vált, mintha mindig egy egy darabot szakított volna ki a sors a lelkéből, aminek a helye soha nem akart később begyógyulni.
November közepén jött a telefonhívás. Amikor felemelte a kagylót, a vonal másik végén egy ismerős női hang szólalt meg a Gyermekvédelemtől.
– Nórika? Jó lenne, ha befáradnál, szeretnénk, ha megismerkednél Lilikével.
Mikor letette a kagylót érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, izgatott kíváncsisággal telt el az egész napja. Érezte, hogy ez a kislány nem csak átutazó lesz nála, mint Kata és Béci. Nem tudta önmagának se megfogalmazni a szorongást, ami úrrá lett rajta. Hogy oldja a feszültségét hozzá fogott süteményt sütni, ez mindig bevált nála. Rakott el belőle bőven az ismeretlen kislánynak is. Reggeli busszal indult. Vele utazott egy ismerőse, aki mindenáron el akarta mondani neki összes búját, baját. Máskor vevő volt rá, szerette az embereket hallgatni, de most összemosódtak a szavak, olyan távolról hallotta, mintha a tengermélyén lett volna. A gondolatai egy nyolc éves kislány körül forogtak, akit Lilikének hívnak. A találkozás első perceire gondolt, mert ott dől el minden, akarják e közös életet?
– Istenem, de lassan megy ez a busz!– türelmetlenkedett végig, míg beértek a városba. Hosszú lépcsősor vitt fel a központi épülethez, elfáradt mire felért.
– Végre itt vagyok – mondta szinte hangosan, közben nyomta a csengőt.
– Szia! – Nelli a gyámügyes mosolygott rá – gyere, menjünk át a befogadóba, legyél természetes, ne izgulj, aranyos kislány, csak sok lelki sérülést hordoz, beszélgessetek, ismerkedj meg vele.
Akit elébe vezettek, törékeny volt, zöld szemekkel, sötétbarna hajjal, sovány, vékony arcocskával. Egy darabig csak nézték egymást. Nóri félt, ha megszólal, megremeg a hangja. Nézte, és arra gondolt
– Hát te vagy az én első igazi nevelt gyermekem. Jó leszek hozzád, vigyázni fogok rád… csak hogyan kezdjem el?
Lili kihúzta a pácból, odasétált hozzá, leült mellé. Nyugodt volt, nem volt benne semmi félelem.
– Te leszel az én nevelőanyukám? Mondták, hogy jössz ma hozzám, szívesen elmegyek veled – kicsi kezét bátorítóan rátette Nóri kezére, és egyenesen belenézett a szemébe.
– Mikor viszel el innen?
– Nem olyan egyszerű az, hogy elvigyelek – szedte össze magát végre Nóri. Előbb meg kell ismerkednünk, meg sok papír kell hozzá, nagyon sok.
– De már ismerjük egymást! – nézett rá furcsállóan a kislány – már egy egész félórája.
Elérkezett az a nap is, mikor vihették haza a kislányt. Az öreg Ladájukkal parkoltak le a befogadó előtt, előtte már voltak az Intézetben, az összes hivatalos papír náluk volt. A reggeli köd még tartotta magát, szinte hömpölygött az utca felett, még a nap se tudta áttörni. Bizakodtak, hogy mire mindennel végeznek, a hazafelé vezető útjuk már könnyebb lesz, nem kell félni a forgalomba a rossz látótávolság miatt.
Lilike a szobájában ült az emeletes ágy alsó részén, mellette egy reklámszatyor. Két kis kezét ölébe ejtve, nézte az ajtót kora reggel óta. Tudta, hogy viszik, azt nem, hogy hova, csak annyit, hogy vidékre. Nem érzett félelmet, csak kíváncsiságot. Nóri kedves arca, szelíd szava mindig megnyugtatta. Már este összepakolt, nem volt sok mindene, de voltak kis ajándékai, amiket a nevelőktől kapott. Gondosan elpakolt a reklámszatyorba, amit Erzsi néni adott neki. Erzsi néni kicsit sírdogált is mikor odaadta – Ebbe pakolj, angyalkám, holnap hosszú útra mész, jó helyre, ne félj.
A többi gyerek már iskolába ment, csak egy tizennyolc éves hangoskodott folyton lent az ebédlőbe, nagy szája volt mindig, mióta a rendőrök bevitték közéjük, megszűnt a nyugalom. Egyszerre nagy csend lett, még a konyhai munka zaja is furcsamód elnémult – Talán elment mindenki, és őt ott hagyták egyedül – kezdte a szipogást. Az ablakhoz lépett, lenézett az utcára az emeleti szobából. Minden kihalt volt, csak a szürke köd ragadt a madárpiszkos párkányra. Hirtelen meglátta Nórit, kilépni a ködfelhőből, ott beszélgetett az autó mellett Ferenc bácsival. Mint a szélvész tépte fel az ajtót, szinte gurult le a lépcsőn, és megállt a bejárati ajtóval szemben. Kint hosszan nyomták a csengőt, ő már tudta ki van ott, érte jöttek. A szélesre tárt ajtóban ott is volt az asszony, meglepődve nézte Lili széles mosolyát – Hát te, mióta szobrozol itt? – ölelte magához a kislányt.
Lilike búcsúzott a nevelőktől, az ajtóból is integetett visszafelé. Kényelmesen elhelyezkedett az autóban, és tudálékosan megkérdezte – Ferenc bácsi hány kilométeres a sebességed, milyen hamar érünk haza?
Nóri elfordult, szemében könnyek gyűltek. Ki ismeri a gyermeki lelket, az alkalmazkodási képességüket, a gyermeki megérzéseiket? Azt mondta Lili, „haza”. Hol is volt ennek a kislánynak az otthona, ha most haza tart. Haza, ahol még sose járt.