Translate

2017. augusztus 9., szerda

Katerina Forest: Túlélési ösztönök: Ötszáz forint/ részlet/


Mikor megérkeztek, már sötét volt. Ledobálták a cuccaikat az autóról, és akik vitték őket, már ott se voltak. Reggel, amikor felkeltek, alig hittek a szemüknek, ott voltak egy düledező vályogházban a cigánysoron. Felocsúdtak az álomból, de már késő volt a bánat.
Az anya mindig tehetetlen volt, egy igazi született balek. Most is csak egyik cigarettát szívta a másik után, és csak úgy nézett ki a fejéből, mint akit megbabonáztak az éjjel. Kimerészkedtek az udvarra. Gaz tenger, rozzant kerítéssel és egy udvari összeeszkábált klotyó fogadta őket.
Kánaán? Növények, állatok? Legfeljebb patkányok és csótányok. A régi világuk sem volt Diznilend, de ez ahová kerültek távol járt attól is fényévekre. Ha tudtak volna józan paraszti ésszel gondolkodni, szemvillanás alatt rájönnek, milyen mélyre kerültek. Olyannyira, hogy ennél semmi sincs lejjebb. Az idő lassan hűvösre fordult. Mint a dominó, úgy omlott össze minden körülöttük, szépen sorban. Először a tévé adta meg magát, aztán a pénz fogyott el. Fáztak és éheztek. Mindent elkezdtek összedarabolni, hogy fel tudják tüzelni. Először a kerítést, azután az udvari klotyót, végül a bútorokat.
Egy reggelre eltűnt a ház elől a fa, amit keservesen összegyűjtöttek, ellopták. Az anyjuk lakatolta az ajtót, de elveszett a kulcs, nem találták sehol. Nem volt más választás, az anya döntött
– Ezután az ablakon keresztül járunk, ki-be.
Éjszaka nem mertek kimenni, mert a cigány suhancok randalíroztak, fenyegetőztek. Ott kiabáltak a ház előtt, hogy minek mentek oda, semmi keresni valójuk nincs a telepen a mocsok magyaroknak. Ezek ők voltak. Félelemben éltek, nagyobb félelembe, mint Pesten. Ha rájuk jött a szükség egy nagyobb tálba elvégezték a dolgukat. Reggelre orrfacsaró bűzben ébredtek.
Az éhség nagyúr, a korgó has követel, így hát Pisti elment kukázni. De nem hozott csak rohadt paradicsomot.
– Nem jó falun – panaszolta – nem dobnak ki kaját.
Néztek egymásra tehetetlenül. Tomi hangos zokogásba fulladt, ült a földön rossz kabátba bújva, és nagyon éhes volt. Az anya az utolsó szál cigijének a csikkét próbálta meggyújtani. Pisti figyelte a közömbös kézmozdulatait. Az anyja dühösen rámordult.
– Mit bámulsz, keress ennivalót, én nem hagyom itt az öcsédet.
Pisti elindult a parancsszóra. Félve somfordált a düledező kerítések mellett, amiken ott száradtak kiterítve az utcára, a mosott ruhák. Sikerült bejutni a faluba, bement az első boltba.
Nem tudta miért ment be, talán valaki, vagy valami súgta, hogy menjen be, hisz üres volt a zsebe, nem volt pénze, nem tudott venni semmit. Megállt a pulttal szemben és nézte az üveg mögötti csodákat, szépen ki voltak rakva, a sok csoki, cukorka.
– „Ha lenne pénzem, vennék Sport szeletet, az a legjobb”– álmodozott.
Ő is gyenge volt már, kék szemei még nagyobbnak tűntek fehér sápadt arcában. Valaki megsimogatta a vállát.
– Hé, fiatalember, még nem láttalak soha, ki fia borja vagy?
Pisti összerezzent, de mindjárt elvigyorogta magát, mondta a nevét, azt is, hogy tényleg nem ismerheti a néni, mert nemrég költöztek a Virág utca 78-as számba.
– A cigánytelepre jöttetek, de te magyar gyerek vagy ha jól látom. Vagy nem?– érdeklődött tovább a középkorú, dauerolt hajú, terebélyes asszonyság.
– Háté… odahoztak bennünket sajnos, de nem tudunk már visszamenni Pestre, most már baj van… éhezik az öcsém.
Az asszony nem kérdezett többet, csak sóhajtott egy nagyot.
– Várj türelmesen – szólt oda a fiúnak, vevője érkezett.
Félszemmel nézegette csak az ácsorgó gyereket.
–„ Éhezik az öcséd… meg te is aranyom”– gondolta magában, nézve a sápadt arcot, a fiú karikás szemeit.
Mikor a vevő kiment, pakolni kezdet egy nejlon szatyorba, kenyeret, tejet, cukrot, margarint.
– Fogjad, meg ne haljon éhen az öcséd, meg itt van ez a cédula, holnap ide menjél el, keresd Bodnár Erzsike nénit, az segít rajtatok. No, menjél, Isten veled!
Mikor haza ért szerencsésen, királyként mászott be az ablakon. Az öccse mély barna szemei szinte világítottak a sarokból.
– H…h…h ooztál kkkaját, Ppisti?
– Hoztam hát! – és már rakta is a kincseket kifelé az asztalra. Akkor látta meg a két Sport szeletet, olyan boldogságot érzett, mikor kézbe vette.
– Csoki! Nézd anya, csokit is hoztam! Csak kettő… de én neked adom az enyémnek a felét.
Másnap bement a családvédőhöz, oda ahova szólt a cédula, kereste Bodnár Erzsike nénit. Nem tűnt fel neki, hogy már várták, falun repül a hír, viszik ablakról ablakra a madarak. Kedves, mosolygós volt az asszony, akit mutattak neki, hogy ő az Erzsike néni.
– Üljél le fiam, ide a székre, egy kicsit beszélgessünk el. Mikor jöttetek, honnan, hogy kerültetek ide, kikből áll a családod?
Pisti mondta a választ, mint a vízfolyás, feladta a szótlanságát, tudta, hogy beszélnie kell. Mert ha nem beszél, nem lesz ennivaló.
– Nagyon ügyes vagy, leírtam mindent, segítünk mindenben. Nektek iskolába kell járni, ennivaló kell. De ezeket majd mi felnőttek megbeszéljük, holnap kimegyek hozzátok. Most kapsz ötszáz forintot, itt írd alá, majd anyáddal is alá iratom, vegyél hazafelé abból a boltból kenyeret, ahol tegnap is kaptál.
Pisti nem akart kenyeret venni, a pénz ott volt a markában, szorongatta, úgy döntött hazaviszi az anyjának. Had járjanak ők is a csudájára, hogy még pénzt is visz haza.
Hazafelé tartott nagy boldogan a pénzzel, elfelejtkezett az óvatos menésről, ment az utca közepén. Vesztére, már majdnem hazaért mikor útját állták a cigány suhancok.
– Kik vagytok, hé? Van pízed? – még meg se szólalt, már forgatták a zsebeit.
Ő csak arra gondolt, a pénzt, azt nem adhatja, mi lesz velük, ha nem viszi haza? Megpróbált védekezni, de azok legyűrték. Még a földön is rugdosták. Az egyik olyan erővel rúgott, hogy eltört a karja. A nagy hangoskodásra kimentek a felnőttek, az egyik kocsiba rakta nagy szitkozódva a földön jajgató gyereket. Bevitte az orvoshoz.
– Ne mongy semmit, elestíl, oszt kész! – oktatta útközben, mit kell mondania az orvosnak.
Az orvos megállapította a törést.
– Be kell vinni gipszelésre a városba, hol az anyja a gyereknek?
– Elesett az úton, azé hoztam én be, majd kűdöm az annyát a papírért drága Doktor Úr! – hálálkodott a cigány ember.
Úgyis lett, hazavitte Pistit, hízelgett az anyjának, szórta a hamisság porát a szemébe.
– Mennyen a papírért, én meg hazaugrok addig, ha megjön, beviszem a városba magukat, ne legyen kára a gyereknek.
Bizony még oda is bevitte a roma ember Pistit meg az anyját, csak hallgasson arról, kik verték meg annyira a fiút. Oka volt rá, az ő fia is ott verekedett a bandában. A városba begipszelték Pisti kezét, haza mehetett. Csendesen viselte a fájdalmat, nem szólt, nem panaszkodott, az ötszáz forintról se, amit elvettek tőle
Másnap reggel megjelent náluk a családsegítő. Rémülten nézett körbe a házban, nem fogta fel először, hogy lehet úgy élni, amit látott. Az anya hellyel kínálta, de ő nem akart leülni. Vonakodva ácsorgott a szemét közepén. Kikérdezgette őket újra.
– Honnan keveredtek ide drága asszonyom? – próbált a bizalmukba férkőzni.
– Hát Pestről, elcseréltem a lakást erre, de becsaptak, nem ezt ígérték – mondta az anya.
– Jól bevitték az erdőbe, még meg se nézte hova jön? – csóválta a fejét az asszony.
– Nem, nem néztem meg – szólt révetegen az anya, majd ránézett érdeklődően a családsegítőre – nincs egy cigije, már semmink sincs, nem tudok rágyújtani sem.
– Iskolába kell járni a gyerekeknek, maga meg keressen munkát – szólt rá mérgesen a családsegítő, kihúzta a gyufát nála a cigivel.
Mindennap volt ezután egy kis ennivaló. A falu felfigyelt rájuk. De az anyának esze ágában se volt munka után nézni, sértődötten magába fordult, várta, hogy majd csak megoldja valaki helyette, azt, amit elcseszett.