Translate

2017. szeptember 24., vasárnap

Katerina Forest: Egy százas


Alvásról szó se volt, egész éjjel forgolódott, átgondolta az összes variációt, hogyan lehetne mégis megoldani, hogy úgy tudja hazahozni Pistit, hogy Ági is ott maradjon nála. A kicsi Bettit féltette, aki ártatlanul áldozattá válhat a történetben. Hisz neki is mennie kell máshová, ha úgy dönt, hogy Ágit nem vállalja fel tovább. Reggelre se lett okosabb, pedig mindenki várakozóan nézett rá a reggeli közben.
– Vasárnap elmegyünk mindnyájan, meglátogatjuk Pistit – mondta egyszínű hangon, fel se nézve a tányérjából. Ezzel befejezte a mondanivalóját, hisz maga se tudta, hogy mit akar. Belső harcban állt saját magával. A józan ész vagy a szeretet? Választania kellett volna, de nem tudott.
Busszal utaztak, a párja megindokolta miért nem viszi őket autóval.
– Nem akarlak befolyásolni, tégy úgy, ahogy érzed, hogy tenned kell.
– Egyedül Tomi szeme csillogott, nemsokára találkozhat a tesójával. Lili bekuporodott a buszon az ablak mellé Bettivel. Csak Ági vette fel újra a nagy arcát, szétterpesztett lábakkal ült, unottan ásítozott, megközelíthetetlen lett újra. A haját megint csak felgumizta, hiába könyörgött neki előtte való este Nóri, hogy mossa meg legalább, nem mosta meg. A délelőtti napfény feltűnően kihozta a zsíros haj ragyogását. Háta közepére kívánta az utazást, kezdett neki kellemetlen lenni, hogy találkoznia kell Pistivel.
Nóri nem beszélgetett a gyerekekkel. Önmagába figyelt, a gondolatai kergették egymást. Osztotta a lapokat az életnek, hogy miért dob rá ilyen nagy terhet. Várta a belső hangot, ami lezárja a lelkében dúló vitát, értelmesen, okosan. Valami épelméjű megoldásra várt, ami felülírja az ő elveit. Úgy, hogy ne érezze utána, hogy nem oldott meg semmit. Ne érezze örökké az önvádat. Ismerte magát, nem tud az elveiből engedni. Csak két gondolat kergette egymást szüntelen, és nem tudott köztük sorrendet felállítani végig:”Ha Pisti marad, Áginak kell elmenni. De Betti... nem, nem, Bettire vigyázni kell, ő egy kicsi angyal. Áginak maradnia kell… Betti miatt.”
Van az úgy, hogy megszakad a szívünk egy döntés miatt, amit abban a pillanatban értékelni sem tudunk, mert az idő hozza meg a választ, addig kísért a bizonytalanság, a lelkiismeret-furdalás. Nóri is úgy érezte, mázsás teher nyomja a vállát, fizikai fájdalmat élt át. Akkor még nem tudta, hogy segít a sors rajta, mert Pisti ebben az időben már meghozta helyette a döntést.
Egy kis utcába kellett bemenniük, a bejárati nagykapu mindig kulcsra volt zárva, előzetes bejelentkezés nélkül nem is fogadtak senkit. Hosszan nyomták a csengőt, mire kijött az egyik felügyelő. Megismerte Nórit, széles mosollyal engedte be őket.
– Gyertek csak, mindjárt szólunk a fiúnak, örültök, hogy megkerült, igaz?
– Öörülünk bbizony! – dadogott Tomi az idegességtől még jobban, mint máskor, és szeleburdin szaladt a lépcső tetején megjelenő testvéréhez.
Nóri meglepődött a fiú látványán, Pisti nagyon megváltozott. A haja le volt borotválva, még sebes volt az ótvaroktól. Szinte éveket öregedett, az arca megnyúlt, fáradt volt. Az üres ebédlőben ültek le egy asztal köré, hosszan beszélgettek. Nóri kíváncsi volt mindenre, kérdezgette, hátha elárulja, miért indult világnak. Pisti szívesen válaszolt, de nem mindenre.
– Jó, hogy a rendőrök rám találtak, az utcán élni nagyon kemény mama.
De az ok, hogy miért vette a lába közé az országutat, most is rejtve maradt, néha ráemelte szomorú kék szemeit Ágira, aki szenvtelenül hallgatta, mint aki unja az egész felhajtást. Pisti nem kérdezte, hogy haza viszik e, ő már döntött, lezárta a múltat. Boldog volt, hogy mindenkinek fontos a családból, hogy mindenki ott van, örülnek neki, mint rég, mikor vándorútjairól újra és újra hazatért közéjük.
– Lakásotthonba megyek mama, már abbahagyom a csavargást, tanulok – mondta megnyugtatóan, és komoly tekintettel nézett Nórira.
Mikor elbúcsúztak egymástól, Pisti elkísérte őket a kijáratig. Míg mentek a lépcsőn, Nóri megállt, és az addig szótlan Ágira nézett.
-- A mai naptól megengedem, hogy másként nézz Pistire, levelezhettek, telefonálhattok, már nem a testvéred, mert ő így döntött és én tiszteletben tartom a döntését.
Ági elhúzta a száját. Nóri előresietett, ha akarnak, hadd beszéljenek. Mikor hátranézett, látta, hogy valamit odadugott a lány a fiúnak. Sétáltak egy darabig szótlanul a macskakővel kirakott úton. Tomi lehajtott fejjel bandukolt mellette, most nem fogta meg Nóri kezét, haragudott rá, hisz nem vitte haza a bátyját. Nem értette, miért egyezett olyan könnyen bele abba amit Pisti kitalált. A lakásotthon nem jó, ő is tudta már akkorra.
Nóri kíváncsian fordult Ágihoz.
– Ajándékot adtál?
– Áh, dehogy, adtam egy százast neki.
– Miit? – fordult szembe vele dühösen – te úgy gondolod, a lelkiismereted megváltottad száz forinttal? Miattad nyakába vette a világot, megjárta a poklot, hajléktalanok közt aludt az utcán, éhezett! Te meg odanyomtál neki egy százast?
Ági rántott egyet a vállán, közömbösen nézett maga elé. Tomi odament hozzá és megrángatta a pulcsiát.
– Tte miattad nem jjön hhaza, mmindenki ttudja! Hha nnem lennél oott mmamáéknál, hhaza jönne!
Ági durván elrántotta a karját – Kussolj már taknyos, mert pofán verlek! Mi közöd hozzá hol vagyok?
Nóri egész úton dühös volt hazafelé – Kivel élek én, ki ez a gyerek, hogy nincs benne érzés, megbánás, tolerancia?
Arra gondolt, hogy néha az ember a pillanatnyi érzéseibe teljesen elmerül, és nem tud kilépni időben, hogy ráérezzen a távlatokra. Ha egy kis időre le tudná rázni a személyes érzéseit, és tárgyilagosan tudná szemlélni a történéseket, talán észrevenné a csendben meglapuló okokat. Amik lassan őrlik a kapcsolatokat szilánkokra. Talán itt volt a pont, ezen a macskaköves utcakanyarban, hogy, nem a saját dühét kellett volna fokoznia, hanem átkarolni Ági vállát, és megkérdezni tőle – Mesélj kislány, mi a baj, hogyan tovább, és, hogy érzed magad, és talán azt is a végén, hogy miben segíthetek?