Translate

2018. április 13., péntek

Katerina Forest: Élet-örvény


Mikor leszálltak a Keletiben, a fáradtságtól gyerekek, szinte támolyogtak körülötte. Nem csodálkozott rajta, a vonaton még levegőt is alig kaptak, tömve volt mint egy a szardíniás doboz. Figyelmesen kereste az aluljárót, nem akart úgy járni, mint mikor először ment Irmához. Emlékezett, hogy akkor milyen határozottan rohant át a túloldalra, mit sem törődve a forgalommal. Az autók csikorogtak, egyikből kihajolt a sofőr és ráordított –„Meg akarsz dögleni? Az anyád”
 Sikerült átjutnia a forgalmon sérülés nélkül, szerencsésen pont oda startolt, ahonnan egyenest ráfordulhatott a Nefelejcs utcára. Teljesen azért nem úszta meg a manővert, egy rendőrrel találta magát szembe, mikor rálépett a járdára. Csodálkozó szemekkel nézett rá, mintha szellemet látna, vagy egy Ufót.
– Mi van magával, meg akar halni? Miért nem az aluljárón jött át? – tett fel aztán egy költői kérdést.
– Az hol van kedvesem? – nézett rá értetlenül Nóri.
– Nézzen oldalra, egy méterre, ott kellett volna feljönnie! – már intézkedni akart, de megsajnálta az ijedt asszonyt, aki váltig bizonygatta: – Soha többé nem vágok neki a forgalomnak , tudja, most vagyok először magamban Pesten, de jönnöm kellett, mert beteg a nővérem, meg hát vidéki asszony vagyok, nem tudhatok mindent.
Már biztonságosan vezette a gyerekeket, húzta őket az aluljárón át sietve, ne lássák a hajléktalanokat, a csoportba verődő huligánokat, akik gyanakodva pislogtak rájuk, mikor elhaladtak mellettük. 
– Biztos, hogy drogot árulnak, vagy seftelnek, másért nem verődtek volna össze – gondolta, mikor elkapta az egyik gyűrött arcú fiatal, vérbe borult tekintetét.
Megnyomta a kapucsengőt, türelmesen ácsorgott, tudta, hogy nyitni fogja a kaput a nővére, de mire járókerettel az ajtóig ér, eltelik egy kis idő. 
Végre nyílott a kapu, mehettek befelé. A körudvarra értek, ahol még mindig ott volt középen a macskaköveken a kis oázis, leanderek dézsában, futók, évelők, tiszteletben tartva Irma növények iránti szeretetét. Irma tömbház felügyelő volt a párjával együtt hosszú időn keresztül. Béla szegény már tíz éve ott lapult Irma lakásában, urnában, egy díszes kis szekrény tetején, mindjárt a bejárati ajtó mellett. Irma nem volt képes megválni tőle, nem tudta a szél hátára szórni a halott porait. Nem úgy, mint a fiáét, aki teljesen leamortizálta magát, harmincnyolc éves korára szétitta a máját, eldrogozta az agyát. Halála előtt elérte a tisztánlátás, rájött, hogy az élete egy nagy kalap szart sem ért, ezért temetést se kért, csak a húgát kérte meg, vigye fel a hamvait a Gellért hegyre egy szeles napon, és engedje szabadon, hadd szálljon még egyszer utoljára.
Irma megszenvedte a tékozló fiát, nagyon félt tőle, néha még rendőrt is kellett hívnia, mikor randalírozott otthon. Ilyenkor tört, zúzott a lakásban, értetlenül monologizált az életről, de legkivált arról, hogy milyen mostoha hozzá a sors. Pénzt követelt, ha nem kapta meg, ütött is. Először Irmát, később már Bélát is megverte.  A drog, mint egy métely kirágta az agyát, filozofált az életről reggeltől napestig mindenkinek. Ész nélkül menekültek előle, már nem szívesen hallgatta végig senki.
 A fiú halála után Irma összeszedte minden erejét, felment a lakásába, ahol a fia élt egy nővel, hogy rendet tegyen. Irma vette azt a lakást is, hogy külön éljenek, de arra gondosan vigyázott, hogy  végig az ő tulajdona maradjon. Mikor meglátta mi van a lakásban, gyorsan leült, nehogy elszédüljön. Orrfacsaró bűzben ott döglött az ágyon az a nő, akivel a fia élt. Akkor is totál be volt kábítózva. Magánkívül ordított, hogy takarodjon ki a lakásból azonnal, szedje a motyóját, de tüstént!
Ezután egy hétig takarított. Még a hűtőben is szar volt egy tálban, gondosan letakarva. Akkor azt hitte, ilyen a világon nincs, hogy pont az ő fia állattá változott. Gyorsan eladta a lakást, még a közelébe sem ment utána. Béla feladta hamar, egy éjszaka megállt a szíve. Az ő egészsége is rohamléptekben romlott. Tisztában volt azzal, hogy mi okozta, a sok lépcsőmosás, ami a csípőjét koptatta, meg a stressz, amit átélt. A járókeret is azért kellett, mert nagy fájdalmai voltak.
Mikor bementek hozzá Nóriék, mintha a Mennyországba értek volna, illatok kavalkádja érződött a konyha felől, a nyáluk elkezdett csorogni már az ajtóban.
– Jaj, nővérkém, mondtam neked, semmit se készülj, hogy álltál egész nap a tűzhely mellett?
A nővére ragyogó, fekete szemekkel nézett rájuk, kedves mosollyal felelt.
– Hogy gondolod azt, hogy énnálam nincs ennivaló?. Tegnap óta sütök, főzök. Gyertek csak, kézmosás, asztalhoz!
Mikor jól belakmároztak, odaült az elfáradt testvére mellé az ágyra, ott beszélgettek. Észre se vette, lassan minden gyerek körbe kucorodott a nagy franciaágyon, törökülésben, csendben hallgatták a kedves beszédű, angyalarcú öreghölgyet, akiből áradt a szeretet feléjük.
Nóri észrevette, hogy elhanyagolt a lakás, ráférne egy kis takarítás.
Összehívta a kupaktanácsot, és döntést hoztak, mint a manók a mesében: ”jó helyébe, jót várj”. Eldöntötték, hogy egy egész napot másnap arra szánnak, hogy a legkiesebb zugot is kitakarítják a lakásban.
Másnap a nővére csak úgy kapkodta fejét, Lili lemosta a konyhabútorokat, a fiókokat, Ági szedte le a függönyöket, Betti törölte a port, Tomi szaladgált, futárszolgálatot teljesített, kézre adta, amit kértek. Zúgott a mosógép, csillogott az ablaküveg, estére rendesen elfáradtak. Mégis az egész nap jókedvű, bolondos volt, és boldogan, megelégedve nézték a végeredményt. A nővére is elfáradt a nyüzsgésben, de látszott rajta, hogy örül a tiszta lakásnak.
Nórika éjszakánként forgolódott az idegen helyen, sokáig nem tudott elaludni. A gyerekek békésen szuszogtak, biztonságban, nyugalomban. Mégis neki feszültséggel volt teli a lelke, mert nem értette miért olyan éles a kontraszt a családban, a pesti nővérénél otthon érezte magát, Irénnél idegenben volt, az idegennél. Pedig a szeretet, ami bennük volt, ugyanúgy sugárzott feléje, – Csak az egyik lelke rabláncon vergődik– gondolta ki végül az igazságot. Meditált… azon, hogy az életük olyan rövid, soha nem tudják bepótolni, amit addig elmulasztottak. Kitakarítottak… mi változott meg? Az egyik nővére befelé fordulva él, a másik tolja a járókeretet, ők meg elmennek, becsukják maguk mögött az ajtót, hosszú időre. Mi változott meg azzal, hogy kis időre belépett a két nő életterébe?

Semmi, csak ajándékba adtak egy-két napot egymásnak. Aztán minden megy tovább ugyanúgy, mint előtte. A pesti nővére reggelig nézi a tévét, nappal alszik. A balatoni szomorúan áll az ablak előtt és üres tekintettel bámul kifelé, lassan kihunynak a szeméből a kis szikrák, bevonja a lelkét az érdektelenség.

Másnap gyalog indultak a túrának, mentek az Állatkertbe. Nóri egésznap önfeledten bolyongott a gyerekekkel, csodálta a sokszínű élővilágot, bemutatókat. Tartogatott egy meglepetést a gyerekeknek, megszerezte a cirkuszjegyeket, ha már Pesten vannak, legyen az emlék maradandó.
Nagy élmény volt az a délután a négy gyereknek, akik még kívülről sem láttak addig cirkuszt. Mikor elfoglalták a helyüket és elkezdődött a műsor, végig nyitott szájjal, kikerekedett szemmel csodálták a tornászokat, a cirkuszi mutatványokat, és önfeledten nevettek a bohócokon.
  A csodát mindig mi magunknak teremtjük, a csoda különlegessége, hogy át tudjuk adni, meg tudjuk osztani egymással. Azok a napok úgy tüntek el, mint egy kóbor villám a fekete égbolton, felragyogtak és eltűntek, de beégették magukat az emléktárba, amit halálukig hordoztak. Ezek azok az emlékek, amik előhívása segít, ha el akarjuk nyomni a valóság fájdalmát később.
Sírósan búcsúztak, teli ígérgetésekkel, hogy sűrűbben találkoznak ezután. A vonaton már csak egyre tudott gondolni, a temetésre. Mikor hazaértek, hívta a Gyámot, otthon vannak, lehet temetni az anyát. A Gyám sokat segített, csak a virágról kellett gondoskodnia, elvitte őket még a faluba is a temetés napján.