Translate

2018. február 28., szerda

Katerina Forest: Túlélési ösztönök / Életrajzi regény részlet/




      – Na, gyere kislány, hadd nézzelek, a fiam csak rólad beszél az utóbbi időben egyfolytában. Tudod-e, hogy külön háza is van a fiamnak? Most halt ki belőle a nagymama, egy kanalat se kell venni. Szegény vagy mondta…  nem baj… legalább nem félsz a munkától! A műhelyébe dolgozhatsz, az is a fiamé…
Nagyon bárgyú képet vághattam, mert nem lelkesedett fel a nézésemtől. Mit várt vajon? Talán angyali harsonaszót, vagy azt, hogy a miniszoknyám alól piros lampionok serege száll fel a konyha menyezettére? Egész addigi életemben dacoltam ha rámerőszakolta bárki az akaratát.Talán csak anyámtól és apámtól fogadtam el, de tőlük is csak a bennem megbújó tisztelet miatt, amit irántuk éreztem. Az iskolában is ismertek jól, hogy milyen vagyok. Képes voltam fiúkat is leverni, ha méltatlanul leszóltak, vagy piszkáltak. Erős voltam, nemhiába dobáltam a súlyokat a sportpályán. Néztem az asszony malacképében megbúvó apró szemekbe sokáig, hallgattam az áradozását, aztán ránéztem a lovagomra. Sándor önelégült arccal álldogált mellettem. Neki tetszett a műsor, hisz azért vitt az anyja elé. Megértettem mit közvetít felém, velem képzeli el a következő éveit amit adott az Isten neki. Csak egy volt a baj. Döntöttek úgy, hogy nem voltak kíváncsiak a véleményemre.
      – Fiam mutasd meg a választottadnak milyen házat örököltél, hadd nézze meg! – adta ki az utasítást végül az anyja– Megnézed ugye aranyom?
Végre valami, amit megkérdezett, gondoltam magamban.
– Rendben van, megnézhetem – hagytam rá, csak szabaduljak a számomra kellemetlen beszélgetés alól.

Másnap, ahogy megígértem, elmentem Sándorral megnézni a házat és a műhelyt, amiről áradozott az anyja. Kívülről tetszett a hosszú tornácos nagy kőház, ami belülről tágas volt, sok szobával. Furcsán éreztem magam benne, míg nézelődtem, járkáltam egyik helyiségből át a másikba. Frusztrált és számomra kísérteties volt az ódon levegőjével a ház, amit átjárt a kihalt nagymama emléke.  A régi bútorokban évtizedek történetei rejtőztek, minden tárgy az elmúlást idézte, az öreg fotel ülőpárnáján a gödör is, amit egy benne üldögélő lenyomataként rögzített az idő. Idegennek érezte magam az öreg házban, vagy talán jobb kifejezés, ha az mondom, hogy betolakodónak. Mindent szemügyre vettem, nálam ez berögzült szokás volt, talán mert rajzoltam és festettem. Bármit láttam, többet láttam meg benne, mint aki mellettem nézte ugyanazt. Lehangoltan elmélkedtem a szürke meszelt falakon, amikről már tovatűnt a vakító fehérség, a felületükön futó hengerminták giccses szín kavalkádján, amik idegesítően futottak végig, szobáról szobára, mintha futnának a házból kifelé, vissza a múltba.
      – Ugye tetszik neked ez a hely? – hallottam a férfi kérdését. – Itt fogunk élni, ha összeházasodunk.
Nem ért teljesen váratlanul amit mondott, mert már bevillant nálam, hogy hallani fogom ezt a kijelentést, akkor mégis meglepett, mert olyan hirtelen, minden bevezető nélkül, tényként szembesített vele. Úgy fejbe vágott a szavaival, mintha váratlanul a vihar pont a fejemre borított volna  egy vastag törzsű fát. Fejbekólintott rendesen.
      – Miről beszélsz, csak tizenhét éves vagyok, na, meg eljegyzés se volt – nevetettem rá, mintha csak egy viccet hallanék.
       Mikor legyen az eljegyzés? – jött a következő meglepő kérdés.
      – Te most megkérted a kezem? – csodálkoztam.
      – Úgy néz ki, szeretném… azaz, igen.
      – Jól van, de nálunk az a szokás, hogy a szülőktől kell a lányt megkérni, el kell hozzánk jönnöd, tisztességesen apám elé kell állnod, nekik is el kell mondanod, hogy komolyak a szándékaid.
 Nem éreztem iránta eget-földet rengető szerelmet, de a nyugodt, biztonság, amivel körül vett, meggyőzött, igent mondtam. Megígértem, ha hazamegyek, felkészítem a szüleim a lánykérésre.
Mikor hazamentem, először az anyámnak mondtam el, hogy úgy néz ki férjhez megyek. Az anyám csendes volt, darabig nem szólt hozzám, aztán csak annyit: –  Kérdezd meg apádtól.
Hétvégén mindig segítettem nekik, akkor is mentem az apámmal a határba, beálltunk kapálni a végeláthatatlan kukoricasor közé. Egy alkalmas pillanatban elkezdtem a mondókám.
       – Mit szólna apám hozzá, ha otthagynám az iskolát…  elvenne egy gazdag fiú.  Háza is van… gazdag a családja.
Az apám sokáig nem szólt, de egyszer csak megállt, kivette a szájából a pipát, a nadrágja zsebébe tette, komótosan felém fordult, farkasszemet néztünk egymással egy darabig. Mikor átgondolta a választ, cselekedett. Felemelte a karját és adott olyan jó parasztos pofont, hogy gurultam a kukorica tövéhez mint egy rongylabda. Aztán komótosan köpött egyet, visszatette a pipáját a szájába, meggyújtotta a dohányt benne és kapált tovább. Végigsírtam a napot, de nem mertem vitába szállni vele, se ellenkezni. Megértettem, hogy az apám ellenzi az eljegyzést, hallani sem akar házasságról. Az volt az első és utolsó pofon, amit életemben kaptam tőle, nagyon fájó emlékként rögzült meg bennem, egy életen át fájt a nyoma. Nem az arcomon, a lelkem sérült meg tőle.
 Az anyám már indokolt este:
       – Szegény lányhoz nem való gazdag. Látják, hogy dolgos parasztlány vagy, csicska leszel! A gazdagság nem jelent semmit. Ha nem szereted, akkor még nagyobb semmit jelent! Ezért nem adunk. Meg itt van az iskola, el kell végezned, sokat nélkülöztünk, hogy tanulhass!