Translate

2018. március 7., szerda

Katerina Forest: Túlélési ösztönök: /életrajzi regény részlet/ Beszédes szemek






Mit is mondja, hát csak is az igazat: már nagyon hiányzott a motorkerékpárom. Az öreg Danuvia a szívemhez nőtt. Még a gazdásziskolában szerzetem meg a jogosítványt nagymotorkerékpárra, de igaziból csak a végtelen pusztán szerelmesedtem bele abba az életérzésbe, amit a száguldás okozott. Pedig nem volt felhőtlen az ismerkedésem eleinte ezzel az életérzéssel sem, hisz vizsgázni is úgy mentem, hogy az első nekifutásnál a vizsgamotorral is borultam, de nagyot. Méghozzá olyan sikeresen, hogy az a motorkerékpár is leselejtezte magát. Megszánt a tanárom, kölcsön adta a Pannóniáját, cukkolták is szegényt érte:
      – Nem fogod megbánni, ha ezt is összetöri, mint a másikat?
Biztosan félt, mégis megkaptam tőle. Minden tudásom összeszedtem, görcsösen koncentráltam mikor a pályán szalonoztam. Nehéz volt megtartania a nagy motorkerékpárt, leizzadtam a végére. Mikor bukás nélkül befejeztem a vizsga feladatot, odajött hozzám a tanárom és megkérdezte:

      – Mennyit gyakoroltál előtte, de őszintén?

      – Kétszer lementem a pályát Danuviával – vallottam be szemlesütve.

      – Na, ha én ezt tudom, nem kapod meg a motoromat! – csóválta a fejét felháborodva – Még hogy kétszer…

Ennek ellenére sikeresen levizsgáztam, ezen utólag még én is meglepődtem, nem csak a tanárom.

Nem tudtam tovább várni, hívtam a gépműhelyt, kész van-e a motorom, nagy szükségem lenne rá, meg hát  letelt az öt nap is, a kiszabott határidő, amit az öreg szerelő mondott, mikor betoltam a műhelybe javításra. Untam már a konflisszekerezést, az olcsó dohány füstöt még inkább, amit minduntalan rám terített a szél, ahogy ültem a bakon a kocsis mellett. A végelláthatatlan némaságot, mert mint a szobor úgy ült mellettem, mint akinek kivágták a nyelvét. Egyre idegesebb lettem, mert azt felelték az érdeklődésemre,  a szerelő nem ért rá, sok a dolga, hívjam őket pár nap múlva. Nekem se kellett több, elindultam a műhelybe, hátha rá tudom venni azt a János nevű szerelőt, foglalkozzon már az én gondommal is.

Mikor odaértem, kerestem a szerelőt, meg is mutatták merre menjek. Odaküldtek ahol többen álltak egy csoportban, valamin vitatkozva. Mikor odaértem, tisztelettudóan megálltam, ahogy illik, vártam, hátha maguktól is észrevesznek. Az egyik oda is nézett rám.

       – Mi járatban van, kit keres?

      – Jánost, a szerelőt keresem – válaszoltam. Hárman fordultak felém.

      – Na, kit? Mink vagyunk a Jánosok – nevettek hangosan, alaposan végig vizslattak megint, ugyanúgy, mint mikor először ott jártam.

     – De vicces, aki a motorom javítja egy hete, azt keresem! –  Kezdett elegem lenni az évődő férfiakból.

Oldalról hallottam egy hangot, aztán a férfit is megláttam, akkor jött elő egy nagy traktor mögül. Nem nézett rám, az olajos kezét törölgette egy géprongyba.

      – Engem keres, hagyjátok! – szólt rá a többiekre, mikor hozzánk ért.

Rám nézett, és én egyenesen belenéztem a szemébe. A férfi nem volt sokkal idősebb tőlem, talán három évvel. Barna hullámos haj, kék szemek– elakadt a lélegzetem, csak néztem rá, mint aki meg van babonázva.

      – Sajnálom, de úgy tönkre van vágva az a motor, az idő is kár érte! – ő is nézegetett, jól szemügyre vett. A többiek lassan odább álltak, talán észrevették, hogy a levegő vibrálni kezdett körülöttünk, mint delelőben a délibáb a puszta felett. Én csak néztem és hallgattam a szép szemű férfit. Az meg beszélt hozzám, alkatrészről, hibákról, felét se értettem.

      – Jól van…  ha megcsinálom, elviszem. Hova vigyem? De nem ígérem, hogy jobb lesz, mint újkorában – nevetett rám, mintha olyan vicces lett volna az egész.

Elmondtam neki, hogy hol lakom, elég idiótán viselkedtem, zavarban voltam akkor is, mikor megköszöntem a szívességét.

      – Jól van, akkor majd jön, ha kész lesz… de csak este… vagy szóljon le a telepre telefonon, sokat vagyok távol – búcsúztam el, és gyorsan ott hagytam, menekültem a tekintete elől.

      – Biztos megyek! – Hallottam, ahogy utánam szólt.

      – Jó kis bige – dobott utánam egy megjegyzést a haverja.

      – Az – szólalt meg János szűkszavúan – na, folytassuk, amit abbahagytunk.
 Műszak után kitolta az öreg Danuviát, egész este dolgozott rajta.