Translate

2018. március 5., hétfő

Katerina Forest: Túlélési ösztönök: Káromkodás / életrajzi regény/




 Később rájöttem, hogy semmi nem történik ok nélkül az életében. Már nem akartam mindenáron lovagolni, önmagamnak elismertem ugyan, azért mert félek tőle, de másnak bedobtam a félrevezető szöveget.
 – Ez a ló nem nekem való, majd másikat kérek, kiszámíthatatlan.
 Rákényszerült a motorozásra, jó időben ez a jármű volt a leggyorsabb. Csak esőben ültem Pista kocsis mellé, a konflis szekérre. Néha nem csak a természet kényszerített a konflis szekérre a technika tréfás ördöge is. Sürgős dolgom akadt aznap is, mikor a motorkerékpárom különleges pufogással lefulladt az úton.
 – Biztos a gyertya lazult ki a hepe-hupás utakon – gondoltam, és leállítottam az út mellé. Már nyakig olajos voltam, de nem tudtam megjavítani. Az agyonhajszolt szolgálati motorkerékpár beadta a kulcsot. Mérgesen toltam jó darabon az úton, vissza a faluba, egyenesen a gépműhelybe. 
      – Mi van kislány, csak nem ledobta ez a moci is, mint a lova? – nevetett rám egy idős szerelő, mikor meglátott.
      – Na, de könnyen megy a hír, nem dobott le, csak nem akar beindulni az istennek se – válaszoltam idegesen – Milyen kicsi a világ, már itt is rajtam szórakoznak– pukkadtam magamban.
 Tudhattam volna, hogy a kis létszámú település hamar szétdobja a hírt az új gyakornokról, aki kóstolgatja az anyaföldjüket, ha kimegy lovagolni a pusztára.
      – Jól van, odaadom Jánosnak, majd ő megcsinálja, lehet úgy öt nap múlva érdeklődni – közölte most már komolyabb hangnemben a férfi, hogy mire számíthatok.
      – Ki az a János? – érdeklődtem a biztonság kedvéért, csak jó az, ha ismerem az illetőt,  akire számíthatok.
      – Ott van, ni! – mutatott az udvar vége felé a szerelő. Néztem arra, amerre mutatott, de csak egy görnyedt alakot láttam.  Semmi kedvem nem volt nyakig olajosan grasszálni a műhely udvarán. Úgy döntöttem  mégse megyek oda, hogy megismerjem. Az se tetszett, hogy a férfiak abbahagyták a munkát, és azzal töltötték az idejüket, hogy mustrálgattak, mutogattak felém.
Ezután mindennap igazodnom kellett Pistához a kocsisunkhoz. Azon a napon is vele mentem, mikor megkaptuk a hírt, Szettyénesen hullnak a libák, mint a legyek.  Éjfélig ott voltunk a telepen. Az állatorvos oltotta a libákat, a betegeket karanténba rakták. Embertelen munka volt, versenyfutás az idővel. Nagyon kimerültem estére, de hogy a baj még több legyen, az eső is eleredt mikor hazafelé indultunk. A viharlámpa annyi volt a síkságon, mintha egy szentjánosbogár lett volna a tenyeremben, csak pislákolt, még jobban levezetett bennünket a földes útról. A debreceni nagy-árok mellett haladtunk kifelé az aszfaltos útig. Úgy egy kilométerre jutottunk, amikor a lovak túlságosan megközelítették az árkot. Csúszott a szekér, borult az árokba, rántotta magával a két lovat is. Azok rémülten kapálóztak a csapdában az árok iszapjában fetrengve. A kocsis éktelen káromkodásba kezdett, miközben a lovak mentésére sietett és próbálta kiakasztani az istrángot. Én inkább kifelé igyekeztem az árokból, minden erőmet összeszedtem hozzá, hogy kijussak a csapdából. Vesztemre a kopózó üst rácsúszott a lábamra, meg se tudtam tőle mozdulni. Úgy éreztem vége az életemnek, ott halok meg az iszapos pocsolyában. Végül a kapálódzó lovaknak  köszönhettem, hogy lecsúszott rólam a hatalmas üst és ki tudtam evickélni alóla.  Az árokparton összegörnyedve küszködtem a hányingerrel, hisz a szám is tele lett a bűzös lével. Törölgettem magam a sártól, köpdöstem, káromkodtam, életemben először, de ahhoz képest nagyon csúnyán: 
      – Hogy az Isten verje meg ezt a rohadt világot!  Elegem van ebből a kúrva világból, még a végén itt kell megdöglenem a semmiben, csak mert esik egy kis eső!
 Mondtam még pár cifraságot, érezhetően kezdtem megkönnyebbülni, enyhült tőle a feszültség bennem.
A kocsis először meglepődött, aztán a csendes szavú ember olyan durván rám ordított, hogy mindjárt elcsendesedtem.   
  – Ne káromolja Istent, inkább segítsen kiakasztani a lovakat! – de mire kimondta, akkorra az egyik ló ki tudott ugrani.
– Fogja meg, fogja meg! – kiabált rám megint a kocsis. – Világgá megy a ló!
 Ugrottam és elkaptam rajta a hevedert, a ló remegve megállt, a sár habarékja végigfolyt az oldalán, de nem úgy nézett ki ő sem és én sem, mintha egy wellness szállodában kaptunk volna iszappakolást, eléggé bűzlöttünk, hisz az eső előtt csak fortyogó hínáros víz volt a rekkenő meleg miatt az árokban.
A másikkal több baj lett, már belegabalyodott az istrángba, Pista is feljajdult, őt is megrúgta, míg próbált rajta segíteni. Végre kint voltak az árokból. A szekér egyre mélyebbre került sáros vízben. Nem nagyon izgatott bennünket, csak az volt fontos, hogy minél hamarabb érjünk haza. Gyalog vezettük a két kimerült állatot, nem beszélgettünk az úton. Hálát adtam az Istennek, hogy élve megúsztuk mind a négyen a balesetet. Mikor az istállóhoz értünk lecsutakoltuk a lovakat, még akkor sem beszélgettünk. A pusztán nem divat a fecsegés, már kezdtem hozzászokni. Őszintén szólva én sem voltam beszédes kedvemben. Elköszöntem, tőle, indultam a szállásomra, mikor a kocsis utánam szólt.     
       – Azé’ jó, hogy velem vót...  de, ne káromkodjon máskor, azt felejtse el!
Jót nevettem a dicsérő szón.
        – Miért, maga is káromkodott!   
        – Az más, de asszony ne káromkodjon – mondta meggyőzően Pista, mintha törvényt tanítana.   
        – Nem vagyok még asszony, rám nem vonatkozik! – búcsúztam el tőle tettetett nyugalommal, pedig belül még remegett a gyomrom. 
Elállt az eső, fent felfénylett a telihold. A puszta felett kitisztult az ég, lassan rám ragyogott ezernyi csillag. Olyan közel éreztem magamhoz mindet, talán ha kinyújtom a kezem feléjük el is tudtam volna érni őket. Félelmetesen szép volt.
    – Kellett nekem szabad-levegős munka – sóhajtottam szomorúan, míg baktattam a sötét sáros úton a szállásom felé. Ragadt hozzám a vizes, sáros ruha, siettem, minél előbb meg tudjak tőle szabadulni. Mérgemben jó nagyokat rúgtam az útszéli kavicsokba, mintha az egész szerencsétlen napomnak ők lennének az okozói.