Translate

2018. április 26., csütörtök

Katerina Forest: Megszégyenítés és furcsa álmok


A férjem új munkahelyet a szomszédos faluban talált, újra szerelőként dolgozott.
De már nem volt ugyanaz az ember mint előtte, a kisebb beosztás, a „nincs rád már szükség" érzése rátelepedett a lelkére. A kudarcot, hogy eltűnt előle a hologramként kivetített eszménykép, hogy a párt amiben bízott és hitt, egyik napról a másik napra eltűnt a süllyesztőben, depresszióssá tette. A rendszerváltást nem tudta feldolgozni. Képtelen voltam rajta segíteni, hisz én is hasonlóan éreztem, azzal a különbséggel, hogy engem a nap huszonnégy órájában lefoglaltak az idegölő szürke hétköznapok. Titokban azért megpróbáltam felülkerekedni önmagamon, terveztem és álmodoztam egy szebb boldogabb jövőről, amiben újra harmónia fog uralkodni. Nem tudtam sokáig az illúzióimat felszínen tartani, mindig hamar kizökkentem belőle, vagy az anyám örökös halni készülése miatt, és az egyre értelmetlenebb "se eleje, se vége" beszéde miatt, sokszor meg attól a félelemtől, milyen alkoholos bódulatba kerül haza a párom az utca végi kricsmiből. A fiaim felnőttek közben, elkerültek középiskolába, ezért csak hárman néztük otthon az egyre szürkébre festett horizontot.
A férjem látta az új munkahelyén, hogy milyen nyugalommal megy nagy tételben a szajrézás, ezért egy nap úgy gondolta, meglep engem is, bedobott a Trabantba egy zsák ocsút. Nem tudta, hogy figyelik, a rendőrök már várták az úton. Visszakísérték és a többiek előtt kellett visszaadnia az értéktelen szemetes búzát. A lelke mélyéig megszégyenítették. Később ugyanez a rendőr nagyfejjel elmesélte, hogy ki állította rá őket a kispártitkárra. Amikor visszavitte a férjem szemetes búzát, pont az az ember sajnálkozott rajta a legjobban, aki ráküldte a rendőröket.
– Miért nem szóltál, adtunk volna papírt róla.– tárogatta a kezét a műszakvezető, de a szemében ott volt a kaján gúny a megelégedettség, hogy sikerült elkapni a bukott párttitkárt.
Éreztem, hogy baj van, láttam azt is ahogy omlik a férjem lelke apró darabokra. Sokszor képtelen volt aludni éjszaka, órákig sétálgatott a folyosón. Ingerült és agresszív lett, nem kötötte le semmi.
Lelkiismeret-furdalásom lett ilyenkor, arra gondoltam, ha nem hozom a falumba, ha elmegyünk a másik felkínált munkahelyre dolgozni, nem történik meg velünk ez a sok borzalom. Élhetnénk kiegyensúlyozott boldog életet a gyerekeikkel együtt. Maradt volna megbecsült szakmunkás, és semmi pártfeladat, meg haverizmus a sok léhűtő iszákossal. Okoltam saját magam, hogy gyenge voltam, nem tudtam nemet mondani anyámnak. Engedtem, hogy a sors által kijelölt útról letérítsen bennünket.
Talán akkor nyugodtam meg kissé, amikor láttam, hogy az összeomlás nem kímél se gazdaságokat, se téeszeket. Az anyám közben egyre habókosabb lett, örökké figyelnie kellett rá. Néha kemény döntéseket hozott, például azért, hogy ellopták a földjét és levelet kell írnia a tévének, a miniszternek, meg az atyaistennek. Még a kiskaput is zárni kellett, el ne bolyongjon otthonról. Nem értette teljes egészében, mi történik körülötte, de érzékelte, hogy az új világ nem lesz jó, neki meg pláne nem, nagyon féltette az öt hold földjét. Én tudtam, hogy mindenben igaza van.Volt mitől félni, akkor lopták szét a privatizációban az országot.
Virágzott a spekuláció, a drága magyar földeket leértékelt aranykoronaáron fillérekért vették meg a rászoruló családoktól, holdanként tízezer forintokért.
A két fiam középiskola után a városban maradt dolgozni, ott alakítottak ki párkapcsolatot később. Az anyám második gyermekkorát élte, egyre több figyelmet igényelt, a tetejébe még furcsán kezdett viselkedni is. Megmagyarázhatatlan dolgok történtek körülötte, néha arról suttogott sejtelmesen, hogy beszélt hozzá minden tárgy. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy vizionál szegény.
Emlékszem egyszer arról mesélt, hogy mindent megálmodik, de sok mindent elmond neki a kis táskarádiója, meg néha a villanykörtéből is hangok jöttek elő. Furcsálltam a rádiót ugyanúgy mint a villanykörtét, mivel igencsak ritkán hallgatta az előbbit.
Csak mosolyogtam rajta tehetetlenül. Aztán eljött az a nap is, hogy kezdett róla megváltozni a véleményem. Nem hittem a misztikumban, csak a valóságban, de amire nem tudtam magyarázatot adni, az nagyon bizonytalanná tudott tenni.
Ilyenek voltak az anyám haláláig tartó különös látomásai, amik később rájöttem, mind hitelesek voltak, majd halála utáni jelenései, amik rémületben tartottak sokáig engem is és a családot is. Ezek a történetek feldolgozatlanul jelen vannak bennem, mint az az éjszaka is, mikor percre pontosan megálmodta kisebbik fiam elhatározását, hogy elmegy az országból.
Elmesélte, hogy mi történt vele, azt, hogy mély álomban volt, gyorsabban vert a szíve, tudta, hogy ébrednie kell, szólni nekem, hogy baj van. Tengerzúgást hallott, vízcsobbanást, hajókürt hangját egy távolodó hajóról. Hallott egy hisztérikus kiabálást:
– Ne menjél el, ne hagyj itt engem! Ha elmész, vissza se gyere!
– Csak három hónap, visszajövök – hallotta a fiam válaszát.
Hullámok dübörögtek a parti sziklákon, már nem látta a hajót. Felült az ágya szélére. Még nem volt tudatánál, a fülébe még morajlott a tenger. Keze tétován kereste a görbebotját. Nehezen támaszkodva felkelt. Mikor a szobámhoz ért, megzörgette az ajtót a bot végével.
– Kelj fel lányom, a fiad bajban van. Veszekednek a fiatalok, a fiad Amerikába készül. Intézkedj, nem mehet el, baj éri!
– Jaj, édesanyám, mit álmodott már megint? Feküdjön vissza nyugodtan, hajnali három van – szóltam rá álmosan.
– Mit kavar már megint anyud? – kérdezte a férjem álmosan.
– Rosszat álmodott, az a baja, a sok nyugtató, altató miatt mostanában olyan különösen viselkedik.
– Lassan kilencven éves, az is zavarja a fejét. Aludjál. – ölelt át a férjem.
Már nem tudtam vissza aludni, csak forgolódtam. Reggel felhívtam a fiam.
– Nincs semmi baj? – kérdeztem színlelt nyugalommal.
– Hát már nincs, de az éjjel jól összevesztem Katival, tudod, lenne egy jó pénzes meló a tengeren, olajfúrón, de ő kiakadt rám nagyon, nem enged el.
– Ne menj fiam, igaza van, baj fog érni, nem mehetsz!
– Jól van… nem megyek, egész éjjel gondolkodtam, meggyőztem magam, nem hagyom itt. A fene a pénzt!
Mikor a telefont letettem, döbbenten néztem a fáradt arcú anyámra.
– Honnan tudtál anyu a tengerről, a hajóról, a veszekedésről?
Ő csak mosolygott, és annyit mondott – Megálmodtam. De nem megy el ugye az unokám?
– Nem megy anyu, valaki az éjjel meggyőzte, hogy maradnia kell.