Mi leszel, ha nagy leszel?

Esett az eső egész nap, csak délutánra sütött ki a nap. Az iskolából már minden gyerek hazaért, csak Pisti nem. Gyalog indult az országútnak megint, hátán az iskolatáskája, amiről lógott a sportszatyor benne a tornacipőkkel. Tócsákat kerülgetve bandukolt a forgalmas autóút szélén. Fejét lehajtotta, a szája néha meg- meg mozdult, mintha valakivel beszélgetne.
Vesztére Nóri ismerőse húzott el mellette az öreg Skodájával , felismerte a falu határát elhagyó gyereket az úton. Azonnal leadta a drótot, szóljanak a családnak, a fiú megint úton van. Akkorra már sokan tudtak a faluban Pisti vándorútjairól. Nóri a rendőrőrsre telefonált, állítsák le a gyereket még időben, ne jusson el messzire.
Amikor Pisti meglátta a vele szemben a rendőrautót, leszaladt az útról, berohant a kukoricásba. A rendőrök kapcsoltak, hogy aki előlük menekül, az a fiú akit keresnek. Kiszálltak az autóból, mentek utána a nagy sárba.
Mérgesen kiáltottak Pisti után, hogy álljon meg, mert baj lesz. Közben káromkodva cuppogtak a sárban. Pisti megijedt a váratlan fordulattól, meg attól is, hogy a rendőrök mérgesen kiabáltak utána. Bevárta a rendőröket. Mikor hazavitték, nagyon morcos volt mind a két rendőr, szemrehányó megjegyzést tettek Nórinak.
– Csináljon már valamit ezzel a gyerekkel, nem jó neki itt, azért szökik?!
Nóriban meghűlt a vér.
 Még mit gondolnak ezek rólam, én üldözöm világgá? – gondolta, de nem szólt vissza, nem tudta ő se, miért indul el Pisti folyton a céltalan útjaira.
– Mi leszel, ha nagy leszel fiú, mire készülsz, hogy ennyi izgalmat okozol? – kérdezte meg az egyik rendőr míg pucolta a sártól a cipőjét.
– Háté, rendőr – mondta ki vigyorogva Pisti.
A rend őrei jó nagyot nevettek.
– De most fordítva játszol, hékás, téged üldöznek!
Mikor ültek befelé az autóba akkor is mérgelődtek  a sok sár miatt..
Nóri próbált Pistivel beszélgetni folyamatosan, de ő csak hallgatta szótlanul, nagy kék szemeit figyelmesen ráfüggesztve az asszonyra. Válasz az valahol ”odaát” volt.
Megkérte a Gyámot, segítsen rajtuk, tehetetlennek érezte magát. Néha elkapta Ági gúnyos mosolyát, amit küldözgetett Pisti felé az asztal felett. Tudta, hogy az ellentét a két gyerek közt egyre jobban kiéleződött, már nem játszottak együtt, kerülték egymást. Váratlanul látogatta meg őket a Gyermekvédelemtől az Igazgatónő.
– Hol van ez a távgyalogló, beszélni akarok vele!
Sokáig ott volt Pisti szobájában, mikor Nóri már nem bírt a kíváncsiságával, hogy mi történik olyan sok ideig, odasomfordált a szobaajtóhoz. Ott ültek a szőnyegen… az országút közepén.
Igen, ott a földön, mivel Pisti felsorakoztatta az egész gépjármű arzenálját a szőnyegen az útjelző táblákkal együtt. Nem volt hajlandó elhagyni a terepet még az Igazgatónő kedvéért sem. Az Igazgatónő beszélt hozzá, Pisti elmélyülten, tágra nyílt szemekkel figyelte őt is. Szótlanul.
– Nem értem, elmondhatnád, mi bánt, de meg se szólalsz, hogy segítsek rajtad? – kérlelte az Igazgatónő.
– Pszichológushoz kell vinni, Nóri – nézett fel az ajtóban álló asszonyra –, az majd segít.
– Rendben elviszem – helyeselt Nóri.
De nem úgy történt, ahogy eltervezték, Nóri sokáig évekig nem tudta feldolgozni, hogy tud a képzelet olyan álomvilágot szőni, ami Pisti fantáziájában tanyát vert abban az időben.
A fantázia átlépett nála a valóságba, az álomvilág beragyogta a tudatát, átfestette valóságosra a hétköznapjait. Ezért hát újra nekivágott az útnak, előre eltervezve az útvonalat, a végső célt. Egyik nap bőségesebben rakta a tízórait, ment iskolába a többi gyerekkel gyalog, ahogy addig is. Nóri már arra gondolt, minden rendbe jött, megnyugszik Pisti is, sokat beszélgettek a további közös életükről. Igaz, folyton érzékelte a feszültséget Ági és Pisti között, de reménykedett, hogy okosodtak a történteken. Még a Gyám se határozott, a megoldás ott lógott a levegőben, de nem vitték véghez. Vártak.
Már szürkült, amikor hívta a hivatásos Gyámot.
– Pisti megint nincs, nem jött haza.
– Várjunk még, hátha csak barátkozik – sóhajtott fel a Gyám, de Nóri tudta, ez már megint nem barátkozás. Újra egy idegölő nap, újra gyomorgörcs, kétségek, félelmek. Kezdődik minden elölről.
Este tíz órakor csörrent meg a telefon az ebédlőben, a csendben olyan éles hangon, hogy összerezzent tőle, mert egyre többször vetült baljós árnyék a lelkére, rémképek sora, egy útszélén sikoltozó gyermekről, akit húrcol egy szadista pedofil, vagy egy vérbe borult tehetettlen testről egy baleset helyszínen.
Ezek a baljós félelmek annyira birtokba vették a tudatát, elhessegetni se tudta már őket. Félve vette fel a telefon kagylóját, de meglepetésére Pisti volt a vonalban.
– Szia, mama, jól vagyok, ne aggódj, itt ülök a buszmegállóban – mondta a felvilágosítást.
– Melyik buszmegállóban? – hüledezett Nóri.
Mikor megmondta neki, hogy ott van a megyeszékhelyen, kétségbeesetten gondolt arra, hogy megint ötven kilométerre van tőle.
– Mami, ne szólj a rendőröknek, hazamegyek, jól van? Most nem megyek tovább, mert esik az eső – hallotta a vonal másik végéről Pistit.
– Jól van, nem szólok, csak a Gyámodnak, annak muszáj. Maradj ott, nagyon kérlek.
A hivatásos gyám közel lakott ahhoz a buszmegállóhoz, ahol Pisti letanyázott. Nóri felhívta, elmondta, a gyerek ott ül egy padon, amire villanyfény világít, de nincs pénze hazamenni.
– Nem gond, öltözök, megyek érte, csak odébb ne álljon – válaszolt álmos hangon a férfi – valamit ki kell találnunk most már, ez nem folytatódhat tovább.
– Én is úgy gondolom, meg azt, hogy életveszélyes számára ez a vándorlás. Rá megy a család nyugalma is, mindenki feszültségben él miatta. Nem halogathatjuk tovább a döntést.
A férfi letette a telefont és azonnal öltözni kezdett. Megszokta már, hogy bármikor, az éjszaka kellős közepén is csöröghet a telefonja, s neki indulni kell. Nórira gondolt meg a fiúra, hogy mióta megy már a bújócska köztük.
A késő őszi éjszaka hűvös levegője megdidergette, amikor kilépett a háza ajtaján.
– Mi van ezzel a gyerekkel, ki tudja megmondani, olyan ez a történet, mint a dal „Se veled, se nélküled élni nem tudok”. Nem mondja, hogy el akar onnan jönni, mégis mindig elindul valahova – gondolta, míg bekászálódott az autójába, majd lassan befordult a buszpályaudvar felé az autóval. Közben feszülten figyelte a környéket, nehogy elszalassza a gyereket.
Mikor odaért a megadott helyre, mindjárt meglátta a padon kuporgó fiút. Ott ült a villanyfény alatt, úgy ahogy a nevelőszülő elmondta neki a telefonba. Várta, hogy érte menjenek. Nem messze tőle leállt az autóval, hogy el ne rémissze, már ő se tudta milyen reakciókra számíthat. Lassan sétált hozzá, nyújtotta a kezét, férfiasan lekezeltek. Pisti fázósan összegörnyedve ült a padon, felnézett a férfira várakozóan, nem látszott félelem a szemében, inkább megkönnyebbülés, hála tükröződött benne.
– Na, ülj be a kocsiba Pisti, most nem tudlak hazavinni, beviszlek a befogadóba, majd reggel jön Nóri néni érted.
– Háté, nekem mindegy – hagyta rá Pisti míg beült az anyósülésre a Gyám mellé. Jó volt számára az érzés, már szinte vágyott rá, hogy újból és újból átérezze, hogy keresik, hogy ő egy fontos ember. Azt, hogy aggódik a mama, meg otthon mindenki.
Szótlanul ültek az autóban egy jó darabig, már a város közepén jártak, amikor megkérdezte a Gyám.
– Most hova indultál Pistikém? Meséld el, van idő rá.
Pisti kifelé bámult az ablakon, nézte az elsuhanó éjszakai fényeket. Nyugodt volt, hallgatott, mint aki semmit se hallott. Nagy sokára azért mégis csak megszólalt.
– Bogotába – mondta egykedvűen.
– Jól értettem, Bogotába? Hogy akartál oda eljutni? – hökkent meg a férfi.
– Háté, úgy, hogy megrajzoltam a térképen, ki Romániába stoppal, utána hajóval és kész. Nem egy nagy kunszt. Nincs messze – mondta Pisti, szinte csodálkozva, hogy ilyen egyszerű dolgot nem ismer a Gyámja.
– De minek oda mentél volna? 
– Háté, mert ott van a Vad Angyal, találkozni akartam vele…
– Jaj, Pisti, Te egy szappanopera főhősét keresed, az csak egy film, nem igaz történet! – méltatlankodott a Gyám, tudta, hogy pont az a sorozat megy a tévében abban az időben.
Pisti nagy kék szemeit ráfordította az autót vezető férfira. Rosszul esett neki, hogy kétségbe vonta a szavait.
– Valóságosan is ott él nem csak a filmben. Csak róla készítették a filmet – szánta meg végül és felvilágosította a hüledező férfit.
Az átmeneti otthonban már sötét volt minden ablak, a bennlévők már aludtak. A Gyám becsengetett.
– A fiú szökésbe van, de holnap jön érte a nevelője, csak egy éjszakára kéne ágy, hogy itt aludjon – kérte az ajtóban megjelenő gondozótól.
– Mindig ez van, néha azt hiszem, szórakoznak csak az idegeinkkel. Mintha nem lenne elég bajunk. Innen is megszökött ma egy, de azt is hamar elkapták. Csak a napunkat vágta oda rendesen. Na, gyere beljebb, hogy hívnak? – méltatlankodott álmos képpel az asszony.
Mikor átadta Pistit a gondozóknak, felhívta Nórit a Gyám.
– A gyerek biztonságban, jöhet reggel érte!
Nóri ment is reggel, de mindent összepakolt egy nagy táskába. Mindent, ami a Pistié volt, tankönyveket, ruhákat, cipőket, a szeretett sakk készletét.
Egész éjjel töprengett, egy fikarcnyit se aludt. Reggelig arra a következtetésre jutott, ha a gyerek menni akar, engedni kell, mielőtt elüti az útszélen egy autó, vagy egy perverz pedofil felveszi és meggyalázza.
Ez már nem játék. Ezek az útra kelések, ezek a vándorlások jelek felé. Kódolt jelek.
Ha valami elől meghátrált, csak akkor tette, ha nem látta a dolgok végét, és itt nem látta. Az átvirrasztott éjszaka után a döntése visszavonhatatlan lett, még akkor is, hogy tudta, Tomit is viszik tőle. Testvéreket csak nagyon indokolt esetben választanak szét.
Csomagolt, a könnyeit törölgette titokban, elsiratta a nevelt fiát. Idegesítette, hogy képtelen megbirkózni a problémával, hogy csak annyira futja tőle, hogy –" Akkor nem hozom haza" Ki tudja, a fiú lelkében milyen sérülés van, ki tudja, mit, miért tesz, mit akar elérni ezzel a vándorlással? Mert nem szökött, csak elment, hogy telefonálhasson, hogy jön vissza. Vissza a mamához, aki aggódik érte. Aki örül, ha újra hazatalál.
Ági szenvtelen arccal kísérte a mozdulatait, nem látszott rajta semmi bűntudat, pedig ő rúgott a kövekbe a hegytetőn, amiből lavina lett. Olyan érzése volt, hogy élvezi a helyzetet, hogy miatta bolyong a fiú, mert Nóri csak ezt az okot találta, mást nem talált.
Reggel autóba ültek, az egész családon rajta ült a szomorúság, mintha temetésre indultak volna. Tomi kétségbeesetten kereste Nóri tekintetét, talán látni akarta, hogy enyhült már a nevelőanyja szíve. De az elfordult tőle, nem akart magyarázkodni. Tudta, hogy Tomi további sorsa is aznap dől el.

Kiviszünk innen

 

Közelében folyó beszélgetésre ébredt fel. Nem nyitotta ki a szemét, úgy tett mintha aludna. Felismerte a professzor hangját, valakivel társalgott. Érdekes módon nem hallotta a válaszokat.

– Azt hiszem Levi, a legjobb lesz, ha elmegyünk és hagyjuk pihenni. Sok mindent el kell még intéznünk.

Eliza feszülten figyelt, az éjszaka folyamán megfontoltan kidolgozott terve szemvillanás alatt foszlani kezdett. Rájött, hogy az orvos a kisfiával ül a betegágya mellett. Annyira szerette volna megnézni a fiút, de nem merte kinyitni a szemét. Megérezte, hogy Siraki az ágyszélén nyugvó kezét búcsúzásnál megsimogatja. Nem értett semmit, sem az orvos reakcióját, sem azt, hogy miért ment vissza hozzá az üzenete ellenére. Bizonyára valami dolga volt és csak véletlenül keveredett be hozzá. Nem kell ebből nagy ügyet csinálnia. Mindenesetre ezt az élethelyzetet nem kalkulálta be. Görcsösen arra gondolt, hogy nem tudhatja meg, hogy visszatért az emlékezete, hagy legyen lelkifurdalása, ha rendelkezik egyáltalán ilyen tulajdonsággal. Hiszen magára hagyta, ígérete ellenére.

– Majd a nővér megmondja Heléna, hogy itt voltunk. Ég önnel! – az orvos enyhén megszorította a kezét. Eliza kinyitotta a szemét, rámosolygott az orvosra, aztán azonnal elkomolyodott.

– Nagyon kedves öntől, hogy meglátogatott. Nem kellett volna az idejét rám pazarolnia. A nővér mondta, hogy mai naptól szabadságon van.

A professzor visszaült mellé.

–Telefonált a nővér, hogy rosszul lett. Ami azt illeti elég rosszul néz ki most is.

Azt a tényt, hogy tudja, hogy azután lett rosszul, hogy közölték vele, hogy nem találkoznak többé, nem említette meg. A hirtelen látogatása pedig ez miatt történt, egyrészt lelkiismeretfurdalása lett, másrészt kíváncsivá tette Eliza elkeseredett ragaszkodása. Nagyon szeretett volna rájönni ki valójában a nő, mi az a láthatatlan kapocs, ami összeköti őket.

– Ne törődjön velem, csak egy női hiszti volt, nincs semmi jelentősége. A kisfia? – figyelmesen megnézte az orvos fiát. Kereste rajta a maradandó sérülést. De nem látott a fiún semmit. A szemei ugyanolyanok, mint az anyjáé – állapította meg Eliza magában.

– Igen, Siraki Levente, kilenc éves.

Eliza a fiú felé nyújtotta a kezét.

– Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Érezd magad nagyon jól a nyaralás ideje alatt. Nagyon szép szemed van...– gyorsan elharapta a mondat végét, majdnem elszólta magát.

A professzor mosolyogva válaszolt a fia helyett.

-- Köszöni a bókot. Sajnos szóban nem kommunikál senkivel. Bocsánat. Ketten fogunk nyaralni az idén, én is nagyon remélem, hogy jól fog sikerülni.

Eliza visszafeküdt, lehunyta a szemét. Gondolkodnia kellett. Az orvos egyedül utazik el a fiával, tehát nincs kapcsolatban. Odament ma hozzá, odavitte a fiát. Búcsúzni akar tőle.

Elérzékenyült, az utóbbi időben simán ment nála sírás.

– Már megint mi a baj Heléna? – a professzor elővett egy papír zsebkendőt, hogy letörölje az arcáról a könnyeket.

Eliza idegesen eltolta a kezét és dühösen rászólt.

– Mondja meg miért jött ide, miért érdekli a sorsom?

Az orvos nem válaszolt azonnal, visszaült a székre és elgondolkodott kis ideig. Levente feszülten figyelt hol az apjára, hol Elizára.

– Nem tudom -szólalt meg halkan - tudja, első perctől fogva mióta megláttam Önt, úgy érzem valahonnan ismerem. De nem tudok rájönni. Mit gondol, hol találkoztunk?

Eliza hosszan nézett a férfi szemébe. Ugyan mi maradt meg az emlékeiben róla? Nem csodálkozott rajta, hogy nem ismerte fel, hisz rengeteget változott. Ő már nem a Radnótit szavaló nyakigláb orvostanhallgató, akire biztos tudna most emlékezni. Ő egy másik Eliza, aki az utolsó évfolyam alatt teljesen átalakult. Az apja segítségével, mert az anyja hallani sem akart róla, bejelentkezett a plasztikai sebészetre. Csinos egyenes orra lett. Teljesen átalakult az arca. De nem csak az arca, a teste is. Keményen elkezdett sportolni. Igaz az anyja azt hitte örökké könyvtárba vagy előadáson lóg. Aztán a barátnője Zita, egy délután elvitte kozmetikushoz. A haját is levágatta. A sűrű barna haj hullámokban omlott azután a vállára. A nadrág a póló maradt, mindentől azért nem vált meg.

– Nem tudok segíteni, nem emlékszem. Sajnálom.

Levente elővett a hátizsákjából egy kisnoteszt. Előre görnyedve írt valamit. Majd odaadta az apjának, aki elolvasta, és írásban válaszolt. Eliza figyelte a jelenetet.

– Erre csak Heléna tud válaszolni, add oda, amit írtál.

Levente odasétált Elizához, átadta a noteszt, látszott rajta, hogy izgatottan várja a választ.

Eliza olvasta a magyarul írt kérdést: Mi volna apu, ha Kata helyén elvinnénk nyaralni Helénát? – olvasta a választ is – Mi van, ha megtalálják és haza tudják vinni, vagy ha visszatér az emlékezete? Nem kérhetsz tőlem sem, és tőle sem ilyet.

Eliza gyorsan kapcsolt, visszaadta a noteszt a fiúnak.

– Sajnos nem tudom elolvasni – kérdőn az orvosra nézett. – Mit írt a fia?

– Azt szeretné, ha velünk jönne nyaralni. Azt hiszem megsajnálta önt, amiért itt marad egyedül a kórházban. A fiam a nevelőnő hiánya miatt kéri, hogy csatlakozzon hozzánk, aki sajnos váratlan családi ok miatt nem tud velünk tartani, de mindenütt le van foglalva a hely számára, amit már nem tudtam visszamondani. Furcsa kérés, kicsit gyerekes, de őszinte.

– És maga mit gondol erről. Miért nem mondja meg a fiának, hogy nincs értelme, hisz egy vadidegen vagyok, akit még ön sem ismer. Nem tudja milyen a természetem, még az is lehet veszélyt hozok magukra. Nem értem. Olyan okosnak és határozottnak ismertem meg, a fiának mégsem tud józan választ adni. Miért nem?

– Igaza van. Felejtse el.

A professzor idegesen felállt és indulni készült. Levente csalódottan nézte Elizát. Nem értette miért nem örül a felkérésnek, miért utasította olyan durván vissza. Eliza megsajnálta a fiút.

– Ne haragudj rám Levente. Amit kitaláltál számomra nagyon kedves ötlet és hidd el mennék szívesen veletek, ezerszer szívesebben minthogy itt maradjak a kórházba. De meg kell értened, csak a teher lennék, nincsenek irataim, nem emlékszem sok mindenre, csak lógok a levegőben. Egy olyan potyautast vinnétek magatokkal, mint aki az útszélen lestoppol egy kedves családot és azt mondja csak pár kilométert utazik velük. A végén kiderül, hogy örökre velük akar utazni, mert nincs hova menjen, nincs célja, nincs otthona. Én most ilyen potyautas vagyok. Amint látom, apukád se rajong az ötletért, csak rád hagyta, nem akar szomorúságot okozni.

Levente végig hallgatta Elizát. Komoly kis arcán látszott, hogy erősen gondolkodik, ránézett az apjára. Újra a notesza felé görnyedt, megint írt valamit. Siraki Gábor odahajolt a fiához, olvasta, amit ír. Visszaült Eliza mellé.

– A fiam nem haragszik, azt írta mindenben igaza van. Ennek ellenére mégis szeretné, ha velünk tartana, mert tudja, hogy nem gonosz. Nem lesz semmi baj. Azt írta elfér velünk az autóban egy potyautas... és ha kíváncsi az én véleményemre, én sem félek a társaságától. Legalább az ígéretem sem szegem meg, hogy vigyázok önre. Ha kedve van velünk tartani, kivisszük innen. Jön velünk Heléna?

A professzor és a fia türelmetlenül várta a válaszát.

Eliza gondolkodási időt kért. Lehunyta a szemét, próbált logikusan gondolkodni. Össze volt zavarodva, a régi konok énje azt parancsolta, hogy ne menjen velük. A hat évvel idősebb Siraki Gábor nem ugyanaz, mint aki tanította az egyetemen. Nem sugárzik belőle az érzékiség, ridegebb, kimondottan távolságtartó. Eszébe jutott az éjszakai álma: a sápadt arcú zongorista, akit nem tudott megmenteni, de a szerencsétlen nem is akarta, hogy bárki megmentse. Mi van akkor ha Siraki Gábor volt a zongorista? Magányos, hisz most is egyedül megy nyaralni. Mióta meghalt a felesége nincs az életében társ. Bizonyára ezért vált ilyen megkeseredett, befelé forduló emberré. Mielőtt a mélybe vetette magát abban a hidegverítékben úszó álomban, elmondta, hogy mi gyötri: képtelen új kapcsolatra, csak a régire vágyik. De hát az egész csak egy álom volt, bár kísérteties volt az egész éjszakája, ahogy a memóriája vissza száguldott a múltba és talán előre is szaladt, hogy végül egységbe rendeződjön benne minden emlékkép. Ha nem megy velük, soha nem fogja megtudni az igazságot. A tűzgyújtó azt kiabálta a zongorista felé: "lehet csak egy nap, és találkozol valakivel" Mi van, ha pont erről a napról beszélt? Mi van, ha ő küldte a segélykérő dalokat felé?

És itt van Levente, a fiú megérdemli, hogy igent mondjon. Furcsa ez a gyermek, mintha olvasna a gondolataiban. Szavak nélkül kommunikál, kifinomult ösztönnel reagál mindenre. Talán megérezte, hogy közeledik az életében egy másik tragédia és végkép egyedül marad. Érzékel valamit amire ők felnőtként nem képesek.

– Azt hiszem, nagyon jó ötlet... szóval, ha kivisznek innen...örömmel tartok a családdal.

Levente elvigyorogta magát, felemelte a kezét. Eliza megértette a mozdulatot, mint két cinkos pajtás, összecsapták a tenyerüket.

A professzor felállt és minden lelkesedést mellőzve azonnal a tárgyra tért.

– Rendben van. Holnap dél körül indulunk. Reggel eljövünk magáért. Addig le kell rendezzem a kikérését. A rendőrségtől és a kórháztól is kérnem kell az ön részére igazolást, hogy elhagyhatja velem Párizst. Az úti célunk Korzika, több óra autóút és körülbelül négy órát vesz igénybe a kompátkelés. Még meggondolhatja magát, egy hónap összezárva velünk...ha közben visszatér a memóriája, azonnal gondoskodom róla, hogy visszatérhessen Párizsba.

-- Már eldöntöttem... ennél rosszabb biztos nem lesz az életem, mint itt, bezárva egy kórterembe.