Translate

2017. augusztus 31., csütörtök

Herczog Gyuláné (Pilla): EGYSZERŰ VERS


Kérdezzetek, ha tudok válaszolok;
válaszolok, ha tudok...
Ha tudok... el szoktam mondani,
el szoktam mondani... amit...
amit eddig nem kérdeztek.
Nem kérdeznek, akik látnak,
akik látnak, azoknak jól mutattam;
jól mutattam, és sokat
... sokat. Magamból.
Magamból ruhában...
ruhában és meztelen is.
Meztelen is, amikor fáztam;
amikor fáztam, majd, ha szólt egy jaj,
egy jaj, aztán a csöndet is...
... a csöndet is, meg sok mást is.
Sok mást is: mind együtt más(ok)nak sokk
... más(ok)nak sokk, vagy kevés.
Vagy kevés, vagy ami elég.
Ami elég annak, aki él!
Aki él, az úgy van, s tesz, ahogy én.
Ahogy én. Még él olyan, aki kérdez?
Aki kérdez, mint most én, mert nem lát!
Nem lát, vagy amit lát, az csak a fél.
A fél, a megfejteni kívánt, mint ez a vers;
ez a vers, kellően egyszerűen
... kellően egyszerűen. Lehet válasz?
Válasz! Fehéren-feketén!
Fehéren-feketén felelet.
Felelet. Kérdezzétek...

Vaskó Ági: Jambusos évszakok Tavasz




... ahogy riant a téli jég,
tavaszt remélt a büszkeség.
A fák hegyén remény fakadt,
fehérruhás- virágmalaszt.
Esőt remél a földkabát,
cirógató, anyásdadát.
Pacsirta száll, imát csacsog,
kacér a fény, csodát ragyog.
Nyár…
... ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán –
megült a csend a száz csodán...
Ősz…
... amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett –
ledér kamilla csókja lett,
nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
... az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.
Tél…
... amint a tél kezét fogom,
vacogni, jaj, van ám okom.
Fehér a lépte, jéghideg,
fagyos-halála rám sziszeg,
s a dér ölelte szemfedél –
tavaszt, reményt, ma nem mesél.
Mogorva, szürke most e tél,
lefejtve nézd, a csipkeszél...
***

Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz


Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.
Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.
Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.
Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szünös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.
De a komor szemet el nem bírom,
örök gyehenna lesz attól sírom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.
Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszítasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.
A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté bűvöl minden pocsolyát.

Kozák Mari Ma - tegnap – holnap


Tegnap enni adtam a múltnak
hazug szavakat – fehér abroszon
ragacsos morzsákat
majd itattam – sós vízzel
tudja mi a fájdalom a nem akarom…
csak nevetett felemelt fejjel
én elé térdeltem – félelemmel.
Holnap majd ringatom
csokrot fűzök a tegnap magányából
fehér és vörös – virágok
vaksi ablakok alatt léptek
házfalakról alácsorduló fájdalom
ágak nyúlnak felém
még térdelek – fázik velem a félsz.
…tegnap enni adtam
holnap majd ringatom
ma a fekete árnyakat rólad faggatom.
*
( Hajnal Éva )

2017. augusztus 30., szerda

Katerina Forest: Szökik az ősz




Szél sodorta levelek közt szökik az ősz,
nesztelen léptekkel megy erdőn mezőn
tova, mögötte elhagyatottan némán
készül a táj, veti kősziklára hideg ágyát.
Még bronzajkával csókot szór a nap
de égi útja egyre távolabb viszi,
hideg hunyorgással rád visszatekint.
Végigsimítja arcod, lelkedig búvik,
üzenetet hagy, kis örömelixírt,
hogy visszajön hozzád, átmelegít.

Katerina Fores: Álom



Rémálmok, aggodalmak, víziók,
meggyötört éjszakámon
sorba felkeresnek. Hideg veríték,
összeszorított fogak, zsibbadó
kezek, menekülés. Kegyetlen hajsza,
légszomj. Álmodok, az életemről.
Egyszer csak érzem,
szárnyam kinő, felemelkedek.
Hatalmas szárnycsapásokkal,
egyre feljebb szállok.
Már könnyű vagyok, szinte légies.
Alattam a világ, a levegő kristálytiszta.
Álmodok, az álmaimról.

2017. augusztus 25., péntek

Katerina Forest : Kapuban a Nyár.


Ez a hétfő egy nagy zéró, már korán reggel dührohamot kaptam, hiába aggattam tele a két cseresznyefám mindenféle kacattal, piros vederrel, lebegő fátyolfóliákkal, zörgő fémdarabokkal a seregélyek önfeledten lakmároztak, fülük botját sem mozdították semmire. Egyedül vagyok, a családom rohan a betevő falat után, az öregem azt mondja, rohadt meleg van odakint, én csak legyintek, locsolni kell, szedni a málnát, a ribizlit, a pöszmétét. Tegnap befejeztük a biokertben a szalmatakarást, a szomszédom lemeredt a villanyélre támaszkodás közben – Ez mi?
– Nincs időm locsolni, meg az ökoszisztéma, tudja, ez itt biokert.
– Tudom hát, de tavaly nem takaródzott.
– Tavaly nem, de tudja az a globális felmelegedés…– otthagyom, nincs időm kiselőadást tartani.
A francba, az uborkák is megnőttek az éjszaka. A virágoskertemben a trobitavirágok sztrájkba léptek, anorexiások, na, gondoltam, jöhet a komposzt alájuk és az árasztás. Bóbitás megint lenyelt egy zöld műanyag madzagot, megakadt a nyelvén. Operálok. Mi jöhet még? Ja, hát a nyaralók szerdán, öt felnőtt két gyermek. Izgulok. Mennyire toleránsak az állataimhoz. Talán lezárom a kisállatok kapuját, nem nézhetem örökké, hogyan kergetik szívinfarktusba a kacsáimat. Tavaly a keltetőgépet ellenőrizték sűrűn, a kutyám ette meg főve a tojásokat. Írni kéne, kijavítani a készülő regényem, de nincs egy perc nyugtom. Néha elfeledkezek magamról, azt mondom, kifáradtam, pihenek pár percet. Egy perc és már hallom – Mami, hol vagy? Tudod, láttad, mit szólsz hozzá, te, hogy gondolod….
… megyek már, majd írok máskor, megint éjszaka, mikor mindenki alszik, mert így kerek az élet… a madarak énekelnek, az öregem morgolódik, a nevelt gyerekeim egy percre sem hagynak békén, azaz néha igen…– Ja, írsz ? Akkor nem zavarlak… de ismerd meg a barátom, úgy gondoltam… lehet később is… de jobb lenne azonnal…

 – Megyek azonnal, nincs semmi dolgom…minden ráér később…

2017. augusztus 24., csütörtök

Katerina Forest: Szökik az ősz


Szél sodorta levelek közt szökik az Ősz, 
nesztelen léptekkel megy erdőn mezőn tova,
 mögötte elhagyatottan némán készül a táj,
 veti kősziklára hideg ágyát. Még bronzajkával 
csókot szór a Nap de égi útja egyre távolabb viszi,
hideg hunyorgással rád visszatekint. 
Végigsimítja arcod, lelkedig búvik, 
üzenetet hagy, kis örömelixírt, 
hogy visszajön hozzád, átmelegít.

Pilinszky János: Könyörgés


Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

2017. augusztus 18., péntek

Reményik Sándor: Akarom



Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót