Translate

2017. október 29., vasárnap

Katerina Forest: Katerina Forest: Maradj még

Katerina Forest: Katerina Forest: Maradj még: A mennyezet repedéseibe bújik a lét, aláhullok, nem érzem a mélységét, csak a hideg leheletét, hív az enyészet. Haldoklom. Ne félj tőlem,...

2017. október 26., csütörtök

Katerina Forest: Gyarlóságaink



Mint a katonák a forró sivatagban,
menetelünk az életért, egy korty vízért.
Lábunk reszketve lép az ismeretlen földre.
A félelem sikolya a jövendölés,
hogy eljött az utolsó nap
mit megirt az Isteni Prófécia.


Még hinni akarsz az álmaidban,
de visszahúz az idő, végtelenbe
mártott tollal vércsíkot húz rajtad,
hogy ébredj végre érezd és féltsed
hangyányi porszem életed!
Az univerzum zenéje átölel,
fényévekre repít, s te egy perc
alatt megérted a tiltott lényeget.
Követelsz, lázadsz, mint egy
kisgyerek, visszakéred az életed.
Rabszolga lettél, rongyos bábu
kinek szava semmit ér,
de érezni akarod, hogy nem hiába éltél
e földön, mivel mint üveggolyóval a
gyermek, játszik most az agymosott
mutáns , ki dönt életről halálról.
Még nem késő hadrendbe állni
az egész földön kart karba fonni
gyengülő lábakba erőt adni.
Követeljetek, vizet, levegőt, földet,
mert a Prófécia beteljesedett.

2017. október 24., kedd

Katerina Forest: Tarkólövés


Még sírhatsz, még hullhat a könnyed
temetheted gyermeked, még nincs vége,
még most következik, amibe beleremeg
ez a törékeny világ, otthonod, hazád.
Még sírhatsz, még érezheted illatát
az esőnek, mi oly gyorsan mosta át
a vérrel telt utcaköveket, amin állsz
bambán és nem értesz semmit, nem
érted mi a bűnöd, miért ver Isten?
Még sírhatsz, még hullhat a könnyed,
míg térdepelsz a mocsok közepén,
feletted már dögkeselyűk kerengnek,
várják a húst, s te a tarkólövést.
Már vége, már elfogyott minden
könnyed, zörgő csontjaid mellett
foszladozó hullahegyek, elfelejtett
mementó leszel az új világ reggelén,
mire lassan kúszik a vadrepkény.

2017. október 21., szombat

Katerina Forest: mondd mit érsz



Nyomorult ember, mondd, mit érsz,
ha sötét utcán jársz magadban,
hogy rongyos ruhádat ne lássa
az elitek büszke tábora.
Sunyi szavak, mint mézes
légyfogók, ejtik rabságba
a megkövült akaratban
bennragadt magyart.
Már négymillió ember
napról- napra kesereg,
imádkozik Istenhez,
hogy szűnjön meg
a végítélete, ami őt
céltalan senkivé tette.
Bízva várja az időt,
hogy újra lesz jövő,
kis magyar honában.
De mint a sas a légből,
karmolja fel a földről,
a rejtőzködőt, tőle a
kézben tartott reményt.
Földje, háza semmit ér,
spekulánshad és a tőke
csontig rágta, dobta élve
földbe, hogy vinnyogjon
életért. Már négymillió ember
férfi, nő, gyermek,…
a létminimum küszöbén él.
Hol vagy István Király?
Térj vissza sírodból,
Nézd, mi lett hazádból!
Magyarország, te gyönyörű,
erdők, mezők, csermelyek,
patakok, hegyormok, csorgó
szőlőnedű, dübörgő csordák,
nehéz fekete földek, kincset rejtő
földalatti bányák. Álom vagy talán?
Tanítsd meg végre fiad,
hogy, az aki nem becsül,
érdemtelen magyar.
Áshatja gödrét, ha a nemzet
szétszakad. Hiénák lepik el
földünket, dögkeselyűk
szaggatnak cafatra mindent,
mi kincs, hordják világba,
az égtáj minden irányába.
A magyar magára marad.
De megalkuvó népünk szemét
lesüti, korgó hassal csendben
figyeli, hogy ítélkeznek
bohóc iskolában, a kalapba tett
kis országra.

2017. október 19., csütörtök

Katerina Forest: Mondd, mit jelent



Esős reggelre ébredt a város
a szél végigzúgott a kapualjakon.
Megpihent néha a ház falának dőlve,
majd felsuhant és bezörgetett az ablakon.
Álmosan ébredtél, csak néztél engem
majd tétován rám kérdeztél
– Mondd, mit jelent neked, ha azt mondod, szeretlek.
– Nem tudom– néztem rád meglepődve –
ne kérdezz olyat, mire nincs felelet.
A szó, hogy szeretlek, csak betű, hang,
üres frázis, nem jelent semmit, értéktelen.
Nézdd, kinn az esőt, hideg és fázós tőle a reggel.
Itt belül már féltelek, már rád adtam kabátot, sálat,
meg ne fázz, kedvesem.
Ha elmész és távol vagy tőlem, behunyom szemem
megpróbállak érzékelni téged, mert ott vagy bennem
megbújsz a sejtjeimben.
Ha a távolság köztünk nagyra nő, a lelkem sikolt utánad,
feljajdul s kifut belőlem minden érzelem,
mint szakadt hegedűhúrról az utolsó dallam.
Ha visszajössz hozzám, kiragyog a világ, szirmát
bontja ezernyi rózsa, táncolni szeretnék, repülni
mint habkönnyű gerle,lebegni szelek szárnyán,
majd szédülve zuhannék erős karjaidba.

2017. október 10., kedd

Katerina Forest : DÉJA VU



.
Mintha jártam volna itt, ezen az úton,
botlik lábam, mint akkor a félre gördült köveken.
A távoli templomtorony ugyanott, és a korhadt
faág is szemembe csap, sírni szeretnék.
Az érzések szorítják szívem, hát igen,
emlékszem már mindenre.
Mintha két életem lett volna eddig, már
jártam itt, szaladtam, mint gyermek anyám elé,
és ott a deszkakerítés mögül mordult felém
a fehér házőrző kuvasz, s én futottam át
a túloldalra, az orgonák alá, sírni szeretnék,
mert emlékszem már mindenre.
A rozzant kapu is itt van, már láttam valamikor,
a kilincse vasból, a széltől nyikorogva
mozdul, hívogat, lépjek át rajta, vissza
a múltamba, ott vár egy másik világ.
Megyek hát az ösvényen, hol lábamhoz
simul a múlt virága, a bokrokról mézharmat fürdeti
arcom, s nézem a házat, az ajtó csipke függönyét,
ami lassan kúszik a térben, mögötte sziluettként
halott anyám integet felém... vár engem.
Már jártam itt, érzem ismerős minden,
sírni szeretnék, lepke lettem, szárnyaim
véresre verdesik lelkem. Már emlékszem
mindenre...

2017. október 6., péntek

Katerina Forest: MAGYARORSZÁG


Hogy mondjam el neked,
mit jelent e föld nekem?
Szavak szürkék, hiteltelenek.
Megpróbálom mégis, hunyd be két szemed.
Vedd át tőlem a szeretett képeket.

Hallgasd a patak surranó vizét,
kristálytiszta leheletét.
Hegedűszó, virtuóz muzsika
erdő mélyén a madarak dala.

Síkvidék, szél fodrozta lankák
hullámzó délibáb.
Hegycsúcsok, hamvas gerincek,
mély ölükben ragyogó ércek.

Lent a mélyben földalatti folyók,
melyek feltörve,  élethordozók.
Egy bölcső, melyben ring egy gyermek,
kis falvakban reggeli kakasszó.

Hogy meséljem el a fel nem foghatót,
ami előtt mindennap lelkem meghajol.
A föld, amire mindennap lépek.
A gyökerek belőlem a mélybe,

gránitkövekbe kapaszkodnak,
mert csak így élek.
A hazám ez a gyönyörű ország

Magyarország.

2017. október 3., kedd

Katerina Forest:kövek...




Az alkony elküldte felém bíbor sóhaját,
vén fák alatt nyújtózik az árnyék.
Elfáradtam én is hosszú sétámon,
pihenni vágyom.
Látod itt ér véget a világ, hol összeér az ég
a víztükörrel, s eggyé válva hullámzik felém.
Kősziklákon surran, majd korbácsol az idő,
csillagok gyúlnak fenn és buknak alá,
torzóként változik a tér, visszafelé dübörög
vad iramban a megtörtént jelen.
Kövek… mióta álltok a parton?
Ha beszélni tudnátok, emlékeitektől
összeroskadna fájón e törékeny bűnös kor.
Évmilliók óta figyeltek, nézitek ahogy nyugszik a Nap
a folyó túloldalán. Láttátok hogyan éledt újjá
és pusztult el újra, és újra ez a világ.
Minden elmozdult, bomlott, jajongva elhalt,
csak ti álltátok a szél a víz a tűz ostromát.
Kövek… csillogó, hideg néma kövek.
Testetek bezárta időtlen időkre
a végtelen emlékezetet.