Translate

2018. február 26., hétfő

Katerina Forest: Túlélési ösztönök 3.


Mikor az óra utáni szünetben behívattak az igazgatói irodába, nagyon féltem mi fog ott velem történni. Megálltam a folyosón az ajtó előtt, nem mertem bemenni. Megunhatták odabent a rám való várakozást, nyílt az ajtó, a tanárom türelmetlenül felém intett:
– Miért nem jössz be, hívattunk, ne szobrozz itt!
Mikor beléptem, meglepetten láttam, hogy alig tudták leradírozni az arcukról a nevetést a bent lévők. Az Igazgatóm, nagydarab délceg ember volt, szép kackiás bajusszal. Megálltam előtte, mint a szobor. Az igazgató odajött hozzám, és az asztalon lévő rajzokra mutatott.
– Ezeket mind te rajzaid nagylány? – nézett rám érdeklődve, de furcsamód nem volt harag az arcán.
– Igen, bocsánat érte, nem rajzolok többet – mondtam sírva. Már csak az járt az eszemben, ki is rúghatnak érte. Mi lesz velem akkor, gondoltam kétségbeesve, mi lesz otthon, mit gondol rólam az apám, az anyám, hogy nem tudtam magam visszafogni, megbecsülni azt a középiskolát, ahová annyi áldozatot vállalva magukra elengedtek.
– Dehogynem rajzolsz! Majd gondoskodunk róla, hogy ne unatkozz, csak bennünket kímélj… ha szabad ilyet kérni – válaszolt nevetve az igazgató.
Olyan nagy kő esett le a lelkemről, ha igazi súlya lett volna lyukat fúrt volna az emeletről a földszintig. Attól kezdve mindig akadt valami, amivel lefoglaltak, mindent velem készítettek el, rajzoltam, átfestettem, javítottam. Persze leginkább szemléltető eszközöket. Utolsó évben a tablót is én terveztem meg. Ott van kirakva azóta is az iskola folyosóján, mindig leellenőrzöm, ha érettségi találkozóra elmegyek.
A szerelem szele engem is utolért néha-néha, de csak gyenge fuvallatként éltem át. Nem engedtem, hogy viharrá erősödjön soha, nem mertem a sodrásában meginogni. A szegénység olyan volt rajtam, mint a bilincs. Egyszer, emlékszem, mégis igent mondtam, mikor bálba hívott egy fiú. De nem mentem oda a megbeszélt helyre.
Öltözködtem pedig, készülődtem, nagyon vágytam menni, hiszen a fiú nagyon megtetszett. De mikor rájöttem, hogy minden nejlonharisnyám lyukas, kétségbeestem. Nem adtam fel olyan könnyen, kísérletezgettem, ha ráhúzom egyiket a másikra, talán eltakarja a másik szakadását. Nem jött össze sajnos, elég kiábrándító lett a végeredmény.Sírva feküdtem le este. Míg álomba ringattam magam, megfogadtam, hogy kitörök abból a nyomorult szegénységből, ami nap mint nap fogva tartott, mint egy rabot a börtön.