Translate

2018. április 16., hétfő

Katerina Forest: Amnézia


Kavicsos út, hepehupás, rajta szelíden bújó pocsolyák,
már oly régen járok ezen az úton.
Ha elfáradok, megpihenek bárhol, árokparton
vagy köveken ülve, járdaszegélyen, vagy madárszaros
parkok rozzant lócáin, egy hörgő város közepén.
Arctalan emberek kerülgetnek, néha belém rúgnak,
leköpnek, rám dobják lelkük zuborgó mocskát.
Már nem érdekelnek. Nincs bennem
feléjük zéró tolerancia. Gyűlölöm őket. Bent rekedtek az időben,
agyuk bezárt pénzes ládika. Gyűlölöm mind!
Az egész világ amnéziás. Elfelejt mindenki mindent!
Nem zárják el a vízcsapot, égve hagyják a villanyt,
a vasalót tűzforrón, a gáz sziszegve betölti a konyha levegőjét.
Amnéziások. Nem ültetnek fát, nem szedik össze a szemetet.
Az amnézia mint egy féreg a gazdatestben, rágja belülről őket.
Nem ordítanak, nem sikoltanak, nem ütik ököllel a
rájuk zárt börtön ajtaját. Nem hallják meg a vészkürtök
idegrázó hangját! Süketen és vakon mennek előre, agyatlanul.
Tudom.
Egyszer mindenki megáll ezen az úton,
a finoman megbújó mocskos pocsolyában.
Nézelődnek majd értetlenül. Talán leülnek mellém az útszélre,
és míg bambán bámulnak maguk elé, kétségbeesve kutatnak az emlékeikben.
Halkan motyognak tétova szavakat:
– Nem értem, hova jutottam? Én nem ide vágytam...
És hol vannak a fák?
2018 04.16

Katerina Forest : Üzenet





Mikor azt hiszed bántottalak, én megvédtelek. Mikor azt hiszed elárultalak, kimondtam más helyett az igazat. Megvédtelek a saját hibáiddal szemben. Azért, hogyha fáj is, szembenézz vele. Haladtál egy úton, ami nem visz sehova. Én megállítottalak, hogy fordulj vissza az út elejére, haladj a másik irányba. Néha, aki fájdalmat okoz, az segít igazán. Csak annyival, hogy dühöngünk és haragszunk közben, ha akarjuk, ha nem, megfogalmazódik bennünk az ok, az indíték:
– Miért okoztak fájdalmat nekünk?
– Miért pont az, akiben megbíztunk, akiben hittünk?
Ha szembenézünk a hibáinkkal, megbocsájtunk annak, aki kimerte mondani azokat. Jobb emberré válni, felnőni egy feladathoz, nem könnyű. Emberi sorsokat átlátni, megítélni, hatalmas felelősség. Egy kézlegyintéssel homokot lehet szórni a legcsillogóbb szempárba, és örök sötétségre ítéljük csak azért, mert nem egyenesedünk ki, nem nézünk szét, merről fúj a szél. 
Remélem rátalálsz a helyes útra és nem térsz le róla soha. Az út végére érve, egy tartalmas kemény élet lesz mögötted, körülötted sok szerető emberrel. És én megnyugszom akkor, hogy érdemes volt magam ellen fordítani a haragod, mert elértem vele a célom. Csupán csak annyit akartam, hogy tisztán láss!

2018. április 11., szerda

Katerina Forest:Egy dalt dúdolok


A pszichém megfoszt ma az álmaimtól
tágra nyílt szemem a semmibe néz,
fejemből kigördül a tudat, előttem fetreng, mint egy utcasarki részeg, saját nedvében, mocskosan bűzlik. 
Szégyellem sorsomat.

Megtörténik amitől reszketve féltem,
a sors arcul üt, gúnyosan kinevet. Tehetetlen ember lettem én is,
árván egyedül isa vinnyogó tömegben.
Talán egy rés, kicsinyke egérút kivezet
a tébolyult világból, hol nincs már érv,
se józan logika, csak megalkuvás. Semmi más.


Ringatom magam, és egy dalt dúdolok,
halott lelkeket simogatok, keresem
a gyermek mellé az anyát. Fáj nagyon.
Fáj nagyon! Nekem fáj, és már kiáltok,
hangosan, még hangosabban! 


Állj meg! Csak egy pillanatra.
Rendhagyó igaz, a hang mi utolér?
Nézel vissza rám ijedten, hozzám visszalépsz. És már látod.
Ott lenn a völgyben a fák alatt.
 A holtakat.
A lezáratlan koporsók fölött a fehér galambokat.


Nézd! Szememből vérgyöngyök gurulnak a földre.
Siratom életem, a teljesség már sohase jő’ el.
Itt vége van a létnek, a tűz felemészt!
De még vágyakozva nézem e csodás világot,
ahol fűszálakon bóbiskolnak az álmok.

.