Translate

2018. július 9., hétfő

52.rész


    

  – Igen, félelmetes. De a neheze még hátra van. Holnap felkeresem a gyámhivatalt. Jelentkezek patronáló szülőnek a két gyerek mellé. Vacak álmom volt megint éjjel, de most a gyerekek miatt, úgy néz ki, minden bejön sorban… a gyerekek veszélybe kerülnek… nem tudok alóla kibújni. Szóval ezt találtam ki, talán működni fog. Elkísérhetnél a hivatalba.
      – Ha holnap se tudunk dolgozni, talán.
Sára hazarohant, összepakolt pár dolgot és utazott Pestre az autóért. Érettségi után szerezte meg a jogsit, nem sokat vezetett, de most örült, hogy az apja dédelgetett Skodája az övé lett.
      – Könnyebb lesz ezt a sok összegabalyodott szálat felgöngyölíteni. Igaz, hogy az egész meseszerű, mégis a végére kell járni egyszer – gondolta.


     Mónika és a kishúga már a második hetet töltötték az átmeneti otthonban. Vészesen közeledett az a nap, mikor az előírások szerint őket is kihelyezik, vagy lakásotthonba, vagy nevelőszülőhöz.
Mikor megérkeztek, aránylag csendes volt a ház. Később mondták meg nekik a nevelők, hogy csak azért, mert előző nap, elkerült onnan különböző helyekre vagy húsz gyerek. Ők is csak hárman voltak legelőször a szobában. Mikor bekísérte őket egy ősz hajú asszony, aki Böbe néniként mutatkozott be, már volt ott egy tizennégy éves cigánylány.
      – Itt alusztok kedveskéim! – mutatott az asszony az ágyukra. – Te meg húzd meg magad Zita, ha egy újjal bántod őket, bajba kerülsz! Értjük egymást? – nézett szigorúan az ágyán heverésző lányra.
      – Miket beszél má, báncsa a rosseb őket. Haggyon má, maga! – kiáltott vissza felháborodva a cigánylány.
Az asszony letette a ruhájukat a heverőkre.
      – Öltözzetek át, ez itt nappali ruha, és itt van a hálóruhátok. Papucs… neked is! – adta oda a felszerelésüket az asszony –, most egyelőre ennyi! Ismerkedjetek meg egymással. Félóra múlva ebéd. Zita – fordult a fekvő lányhoz megint –, majd kísérd le őket az ebédlőbe!
      – Ha maga mongya – vont egyet a vállán a cigánylány, akkora már ült a heverő szélén, nézegette a két jövevényt.
Mónika és Zsuzska a kijelölt heverőn egymásba kapaszkodva ült, ők is nézték Zitát.
      – Mi a nevetek?
      – Sági Mónika, a húgom meg kispo… vagyis, Sági Zsuzsika.
      – Én meg Zita vagyok. Elkaptak benneteket?
Mónika értetlenül nézett Zitára.
      – Miért?
      – Azt én honnan tudjam. Mindenkit elkapnak. Engem is.
      – Miértünk eljöttek – mondta csendben Mónika –, de nemsokára vissza is visznek.
      – Azt mondták?
      – Miért kaptak el? – furdalta a kíváncsiság Mónikát.
      – Hát loptam.
      – Miért?
      – Hagyd már abba azt a sok miértet, mint egy dedós úgy kérdezgeted, hát mert éhes vótam, azért. Má’ meg mér bőg a húgod? – kiabált mérgesen Zita.
      – Fél! – és átölelte oltalmazón Zsuzskát.
Megszólalt egy csengőhang, Zita felugrott, indult az ajtó felé. A válla fölött visszaszólt.
      – Ebéd, süketek vagytok?
Zsuzska szipogott tovább, szinte esdeklőn nézte a nővérét, aztán halkan oda súgta – Elment. Mikor jön anya?
      – Nem tudom, egy darabig itt leszünk, vigyázok rád. Mindig legyél velem. Érted? – megfogta a húga kezét és elindultak Zita után. Lassan vezette lefelé a lépcsőn, hogy el ne essen az ismeretlen helyen.
Az ebédlőben már rajtuk kívül az összes otthonos lent volt. Látta Mónika, hogy tőlük mind jóval idősebb gyerek. Az asztalok kopott viaszos terítőkkel voltak leterítve. Az ebédlő baloldalán nyílott a tálaló, oda kellett sorba állni tálcával mindenkinek. Még várakozott ott legalább négy gyerek az ebédjéért, a többiek javában falatoztak az asztaloknál.
Mónika kétségbeesve állt a zajos helyiség ajtajában, idegesen szorongatta a kishúga kezét. Az egyik konyhás szerencsére észrevette őket.
      – Hé, Flóri! Neked szólok, jól hallod, gyere ide, a két új gyereknek vidd oda az asztalhoz a tálcát!
Mónika arra nézett, amerre a konyhás szólt. Meglátta a fiút, az is pont őket nézte. A fiú felállt és szó nélkül indult a tálcákért, vitte egy üres asztalhoz. Mikor letette a két tálcát, odament hozzájuk.
      – Ott van a kajátok, de holnap már, ha lehet, szolgáljátok ki magatokat, nem vagyok csicskája senkinek! – mondta nagyon komolyan az útmutatót.
Flóri is cigány volt. A kerek arcában két mélybarna szempár felett sűrű szemöldök íve húzódott. Az ajkai teltek, szinte nőiesen lágy vonalúak voltak. Barna sűrű haját a tarkóján felborotváltatta, csak a feje búbján hagyta meg a tüsis haját. Jelentőségteljesen végigméregette a két szőke, kék szemű kislányt.
      – Majd hozzászoktok gyorsan, különben sokat fogtok éhezni!– fejezte be a mustrát és visszament az asztalához.
Az ebéd paradicsomleves volt betűtésztával, a második fogás krumplis tészta. Ettek szó nélkül, mert nagyon megéheztek.
Mónika összeszedte a tányérokat, mikor befejezték az ebédet, egymás alá csúsztatta ügyesen a tálcákat, ráhalmozta a négy tányért, evőeszközöket.
      – Maradj itt! – parancsolta súgva a kishúgának.
De az nem maradt, félt elszakadni a nővérétől, ment utána, kis kezével markolta a nővére nadrágja szélét. Aztán megbotlott, nagyot rántott a tálcával egyensúlyozó testvérén. A nagy csörömpölésre mindenki odakapta a fejét. A négy tányér darabjai szerteszét repült, pattogtak a mozaikkövön. Mónika idegesen körülnézett, majd mérgesen leszidta a húgát.