Mikor minden hivatalos papír a kezébe került, kitűzte az indulás napját. A befogadó Otthontól megkapta a költözéshez a tranzitot. Reggel korán ott volt nála a busz, a nagydarab ,mindig mosolygós sofőr könnyedén hurcolta lefelé az emeletről Sára előkészített dobozait. Csak ezután mentek el a gyerekekért, akik már napok óta izgatottan várták az indulást. Kora reggeltől hiperaktívvá válva csiviteltek, pakoltak, búcsúzkodtak az ott maradóktól.
Mikor a városból kiért a két autó, és rákanyarodtak a hazafelé vezető útra, Sára ránézett a mellette üldögélő romafiúra.
– Flóri, még meggondolhatod magad – figyelmeztette arcára erőltetett komolysággal.
– Mit mán, Sára néni? Dehogy... vezessen csak nyugodtan... hazafelé – kapta fel a fejét a fiú, aztán gyorsan témát váltott, mert rájött, hogy Sára huncutkodik vele. – Csillag ugye megismer, ha hazaérünk?
Sára elérzékenyült, ahogy hallgatta Flórit – „hazafelé „– ránézett a fiúra mosolyogva.
– Persze Flóri, Csillag, ha bekötik a szemét, akkor is megismer, mert az állatokban nagyon nagy a szeretet és a ragaszkodás.
Eszébe jutott az indulás, mikor a sofőr felajánlotta Flórinak, hogy üljön a tranzitba, elfér ott is, van hely. Flóri akkor nagyon jelentőségteljesen kijelentette, hogy inkább az autóban utazik, mert neki ott a helye az első ülésen, Sára néni mellett.
– Figyelj Flóri, ha hazaértünk, lesz egy kis felelősség a válladon – folytatta a beszélgetést Sára.
Flóri érdeklődve nézett rá.
– Te leszel az egyetlen férfi a házban jó darabig, ezért nagyobb felelősség lesz rajtad bárkinél. Oda kell figyelned mindenre.
– Férfi vagyok az igaz. Figyelek is, nem lesz baj, ha már ott leszek – nyugtatta meg Sárát a fiú vigyorogva. Nagyon tetszett neki a leendő családfői beosztás. Később mégis elbizonytalanodott, mikor belegondolt a nagy felelősségbe.
– Meddig leszek egyedüli férfi? Gondolom, Sára néni csak talál egy felnőttebb férfit idővel... mongyuk házassággal.
Sára felnevetett.
– Házassággal? Ne izgulj, már megtaláltam, csak még nem tud jönni hozzánk.
– Tudom én, börtönben van – mondta tudálékosan Flóri. – Mondja meg neki, ha beszélnek, ne aggódjon semmit se, mán én ott leszek végleg.
– Honnan van az értesülésed?
– Családból, Mónika mondta, hogy az ő apukájával szerelmesek egymásba.
– Akkor úgy látszik, nincs titok semmi – mosolygott Sára.
– Ki nem állhatom a titkolózást – jelentette ki a kamasz fiú tudálékosan.
Míg távol volt a két idős asszony sok mindenre megtanította a kis Amirát. A kislány kigyógyult teljesen a betegségből, igaz még sápadt volt kicsit, de felszabadultan jött- ment a házban és az udvaron. Sok magyar szót megértett, és használta is a szavakat, furcsa akcentusán sokat derült a két asszony. Mikor megértették vele, hogy visszajönnek a tanyára a gyerekek és Sára is, nagyon izgatott lett. Sokszor kisétált az udvarból ellenőrizni az üres bekötőutat, hátha felbukkan a várva várt autó.
Sára elmondta telefonba az anyjának a hátborzongató álmát, amiben Zafirah meglátogatta. Az anyja sem kételkedett abban, hogy valós üzenetet hordozott az álom. Ő is arra a megállapításra jutott, hogy Zafirah valószínűleg meghalt, és a kislány teljesen árván maradt.
Sára, mikor kiszállt az autóból és kinyújtózkodott a hosszú út után, szembe találta magát az elébe szaladó Amirával. A kislány megállt előtte és szégyenlősen mosolygott, majd Sára legnagyobb meglepetésére magyarul köszönt neki, méghozzá a szűkös szókincséből a legkedvesebbel hozakodott elő, amit annyiszor gyakorolt míg várta vissza Sárát.
– Já reggel ányá – odabújt és átkarolta Sára lábát szorosan, aztán már futott is Zsuzskához boldogan, nevetve.
– Összekavarja ez a kislány a reggelt az éjszakával! – nevetett Sára, mikor megölelte az anyját – Lassan este lesz, ő meg jó reggelt kívánt.
– Ez tetszik neki, ezt már tudja. Szorgalmasan tanul, okos kislány.
– Mi az, hogy ányá? Nem értettem mit mondott.
– Ányá? Hát azt jelenti, hogy anya.
– De hát, miért tanítottad meg pont erre, hogy így szólítson, én nem vagyok az anyja.
– Nem tanítottuk meg rá, csak a szavakra. Ez az ő döntése, hogy téged így szólított meg – mondta elkomolyodva az anyja – Ki tudja, mi zajlik szegényke fejében.
A négy gyerek is odafigyelt miről beszélgettek a felnőttek. Zsuzskát kiváltképp felizgatta, hogy Amira anyának hívta Sárát. Szembefordult a mosolygó kislánnyal és kioktatta a maga módján.
– Figyelj Amira, eltévesztetted. Angyal neked nem anya, ezért ne hívd anyának. Nem az anyukád, nekem sem és neked sem. Van igazi anyukád, aki itt hagyott, úgy, mint a miénk, az is elment... igaz a mienk az angyalokhoz ment, nem csak itt hagyott.
Amira figyelmesen hallgatta az előtte hadonászó szőke kislány, azután, mint aki mindent megértett, ránézett Zsuzskáról Sárára és nyomatékosan kimondta újra a szót – ányá – hozzá ragasztva a szóhoz az ártatlan mosolyát.
– Nem érti, mit erőlköcc Zsuzska! – szólt rá Zita – Na, most mán mi történik, ha azt mondja, hogy anya, összeszakad a főd alattad?
– Csak azért, mert neki él az anyukája, nem kéne mondania. – mondta szomorúan a kislány és követelően ránézett Sárára, hogy szólaljon már meg, mondjon már ő is valamit.
– Tudod, hogy nem érti jól a nyelvünket, az a fontos, hogy ti tudjátok, hogy én egyikőtöknek sem vagyok az anyukája – simogatta meg Zsuzska haját Sára.
Nem értette miért ült ki a négy gyerek arcára a csalódás és a szomorúság, nem is foglalkozott a témával tovább, odafordult az anyjához.
– Elképzelhetően Mónikával együtt elkezdheti az iskolát ősszel, meg kell tanulnia a magyar nyelvet rendesen használni. – Közben sajnálkozva újra Amirát figyelte, ahogy kézzel – lábbal magyarázott Zsuzskának és Mónikának valamit.
– De hát idősebb ez a kislány, mint Mónika.
– Talán egy évvel. Borzasztó, hogy semmit nem tudunk róla, csak a keresztnevét. Pedig szüksége lesz hivatalos papírokra.
A tranzit sofőrje elfogadta a háziak vendéglátását, aztán lekezelt Flórival megsimogatta a három lány buksiját mikor elbúcsúzott tőlük.
– Vigyázzatok magatokra, szerencsés gyerekek vagytok.
Késő estig pakolásztak.
– Azt hiszem, bővíteni kell a házat – mondta fáradtan Sára – meg kell oldanunk, hogy mindenkinek meglegyen az élettere. Akkor nem lesz baj, hogy hirtelen sokan lettünk.
– Engem nem zavarnak – nyugtatta meg az anyukája.
– De engem később fog, most még jó így, de...
– Mondjad csak, ha belefogtál lányom.
– Együtt akarok élni a lányok apukájával... ha kiszabadul. Csak ezt akartam mondani.
Az anyja elcsendesedett. Megszokta már, hogy különleges dolgok történnek Sára körül. De, hogy börtön viselt ember lesz körülöttük, nem tetszett neki, mégsem merte a szemébe mondani.
– Nekem már mindegy, meg nincs is beleszólásom... – mondta ki burkoltan a véleményét egy sóhaj kíséretében.
– Elkel ide a férfi, ha ma itt lenne is késő vóna, hiányzik a gazdaságból a férfiember – válaszolt helyette Terka mama, ő már nem kímélte annyira a keresztlányát. – De azért pont egy börtönviseltet akarsz magad mellé, elkapkodtad kisjányom, annyi becsületes legény él itt a környéken.
– Ő nem bűnöző, még véletlenül se gondolkozzatok így róla, nagyon is becsületes! – válaszolt Sára sértődötten – Ne ítélkezzetek, ha még nem is ismeritek.
Sára anyja csak este kezdett másként gondolkodni a férfiról, aki a börtön rácsai mögül képes volt megszédíteni a lányát, mikor látta a lánya csillogó szemét, ahogy beszélgetett Benjáminnal telefonon. Meg is jegyezte Terkának.
– Látszik rajta, hogy szereti azt az embert, ne is firtassuk tovább ezt a témát, az idő úgyis bizonyságot hoz mindenre.
A hosszú nap után nyugovóra tértek, elcsendesedett a ház, csak kintről hallatszott be a tavaszt hozó szél zúgása.
– Akkor bővítsük a házat, nagyon úgy néz ki – húzta a takarót magára Mártika néni.
Terka mama keresztet vetett és elmosolyogta magát.
– Isten gondoskodik róla, hogy ahová töviseket szórt, rózsát is szórjon. Töviseket már szórt eleget, most már csak rózsát kell szórnia Mártikám. Reméljük, Sára nem pazarolja el a fiatalságát értéktelen emberre. Nyugodjál meg.
Beköszöntött az első tavaszi nap, a hűvös hajnali szél kiszárította a határt, Sára elindult határszemlére Jánossal. A gyerekek iskolába-óvodába jártak, csak Amira maradt otthon, nem a nyelvismeret hiánya miatt, a hivatalos eljárás cammogott medve talpakon.
Közel egy órája poroszkált velük a két ló, de még a felét sem járták be a gazdaságnak.
János végig beszélte az utat, mint aki induláskor feladatként kapta az új gazda felvilágosítását.
– Sokszor itt semmit érő az autó vagy a motorkerékpár, de van úgy, hogy a szekér is elakad, ha több napos eső zúdul a határra. Pedig jönni kell akkor is, ha másért nem, leengedni a vizet a vetésről. Akkor csak a hátasló segít, más be nem járja a földutakat, még a ló is nehezen – kapta az első tanácsokat Sára. – Ötven hold, az nem kicsi terület. Itt kukorica vót tavaly, az idén tavasz árpát gondoltunk Terka mamával – mutogatta a parcellákat János az ostor nyelével.
– Sose tanulok bele – dünnyögte az orra alá Sára. – Nagyon szép ez a vidék, gondolom ha eljön az igazi tavasz, még szebb lesz.
– Szép biza', sok a ligetes rajta, a keresztapja imádta a fákat, nem vágott ki egyet se, még az árokpartokról se. Nem ördöngösség ez, csak bele kell tanulni. Mindent idejébe kell csinálni az a legfontosabb. A természet nem szereti a mihaszna lusta embert, ha elkésik a vetés, ha nincs időben gondozva, vagy betakarítva a termés az egész évnek annyi, sok munka a semmiért. De ne féljen, sorba' majd kitanulja. Na, ott az erdő... tiszta akác. Amellett megyünk vissza a tanyára – biztatta a falubeli, aztán hozzátette még: – Nyergelheti is a lovakat, tűrik mán a hátukon a nyerget.
– Nem árt, ha megtanulok lovagolni. Flóri nagyon szereti a lovakat, biztosan észrevette, őt is taníthatná.
– Mán az első nap észrevettem, a fiú érzi a lovat... segítek neki is.
A hűvös szél végig fújt a szántóföldek felett, majd bebújt az akácerdő belsejébe. Ott zörgött, sustorgott egy darabig a csupasz ágak között, végül megunva kisiklott onnan is, hogy visszatérjen a sík vidék fölé. Ott időzött egy darabig, mint egy eltévedt vándor, forgott, dünnyögött, mint aki nem találja a helyét.
Hallgattak. Sára figyelte a két ló délceg fejtartását, miközben okosan kerülgették a kátyúkat a dűlőúton. Arra gondolt, hogy rengeteg ideje lesz megtanulni ezt az ősi tudományt, nem szégyen az, ha eleinte tanácsot kér mindenkitől. Milyen különös érzés már most is járni ezeket az utakat, amik az ő saját földjein vannak. Saját föld, ez eddig rendben is van, papír van róla, de ennyi nem elég, ha majd tudja azt is, mit kell vele kezdeni, ha kiismeri a szeszélyeit, a hóbortjait, akkor lesz igazán az övé.
– Mondta az öreg kertész, hogy keresse, ha ráér. Szívesen segít – szólalt meg János váratlanul, mint aki ráérzett a gondolataira.
– Mondja meg neki, hogy a napokban felkeresem.
Flóri nagyon megörült a hírnek, hogy ő is megtanulhat lovagolni. A villanypásztorral bekerített mezőn gyakoroltak eleinte, de hétvégén elindultak egy hosszabb útra a határba.
Flóri olyan biztonságosan ült Csillag hátán, mintha örök életében az lett volna a helye. Sára eleitől fogva félt a ló hátán, de ezt nem illett kimutatnia a kamasz fiú előtt. A kanca nyugodtabb volt, mint Csillag, álmosítóan ringott a háta míg poroszkált a földes úton. Lassan ő is ráérzett az ízére, milyen fantasztikus egy ilyen nagy állattal szimbiózisban élni.
A ló hátáról végig lehetett látni a zöldülő határ felett. Megelevenedett a környék körülöttük, mezei nyulak rohantak át a kanális mentén a nyílt mezőre. A lovak dobogása pánikot okozott köztük, riadtan figyeltek visszafelé, mi közeledik feléjük, aztán újra kezdték az őrült cikkcakk futamukat, ami biztos távolságba juttatta őket a veszély forrásától. A fácánok ijedten rikoltottak fel a bozótos mélyén, hírül adva a többi természetlakónak, hogy idegenek közelednek, legyen mindenki résen.
Sára magába szívta a friss levegőt, gondolatai mérföldekre elkalandoztak, elképzelte, hogy nemsokára Benjámin fog ott ülni Csillagon mellette és együtt járják majd ezt a kis birodalmat.
Flóri felfelé nézett az égre, kereste és talán meg is találta azt a habfehér bárányfelhőt, amire álmában felszállt Csillag hátán. Aztán szélesen elvigyorogta magát.
– Ej, de jó, hogy ez mán nem álom Sára néni.
– Ez már nem Flóri. Ez itt a valóság! – nevetett Sára a fiúra.
A gyerekeket elvitte iskolába, óvodába, utána megkereste a faluszéli házat, ahol az öreg kertész lakott. Nem volt nehéz megtalálni, hisz János pontosan elmagyarázta hol keresse, hogyan néz ki a porta. Kiszállt az autójából, odasétált a kiskapuhoz, hosszan nyomta a csengőt. Már azt hitte, nem jön ki senki, mikor megjelent egy fejkendős öregasszony a ház ajtajában. Sára odaszólt hangosan, hogy Ferus bácsit a kertészt keresi, ha nem zavarja és nem alkalmatlan az időpont.
– Mingyá aranyom, de ki is vagy te, ha meg nem sértelek? Annyi a csaló mán erre felé – hezitált az öregasszony bizalmatlanul, egy lépést se téve felé, hogy beengedje.
– Nem vagyok házaló, itt lakom a Pálos tanyán. János mondta, hogy jöhetek tanácsért.
– Sára, ugye? – hallatszott egy mély férfihang a fólia sátrak felől – Ejnye Magdus, hogy te mindenkiben csalót látsz! – szólt mérgelődve az asszonyára.
– Ki tudja ebbe a világba... na gyüjjön csak bejjebb! – hívta most már az asszony és kinyitotta szélesre a kiskaput.
Egy középtermetű idős parasztember ment feléje, bekecsben feltűrt ingujjban, fiatalos mozgásával meghazudtolva a korát.
– Meleg van a fóliában, mán tegnap óta fűtöm felfelé, fűrészporos dobkályhákkal. Majd megmutatom később, de most kerüljön beljebb. Hadd nézzem meg közelebbről a komám keresztlányát. Na, helyre menyecske maga, annyi szent. Szóval végleg lejött vidékre?
– Úgy néz ki. De még nem vagyok férjezett.
– Az baj, ez a munka nem nőnek való, kéne a férfi hozzá.
– Idővel az is lesz, de addig se tétlenkedhetek.
– Üljön csak le! – mutatta a helyet a konyhai asztal mellett – Iszunk abból a finom teából Magdus! – szól a felesége után, aki lelépett az ismeretlen vendég elől a kamrába. – Egész télen ezt ittuk, nem is lettünk betegek.
Magdus ott termett a kancsóval a férje hívószavára és öntötte szolgalélekkel az aranysárga teát a bögrékbe.
– Mi ez?
– Bodza meg székfű, mézzel.
– Finom – kortyolt bele a csuporba Sára.
– Aza'! – hagyta jóvá az öreg.
– Na, hol kezdjük. Mit tud a vidéki életről Sára? De őszintén.
– Semmit. Azaz, olvastam szakkönyveket, meg utána kerestem dolognak az interneten.
– Interneten? Atyaég, ott akarta a tudást megszeretni? Ez a tudás ott nem lelhető fel, ez itt van a vidéki parasztember lelkében ősidők óta. Az nem baj, ha tapasztalatlan... mert még fiatal.
– Miért lenne jó az, ha semmit se tudok?
– Mert még nem rontotta el az eszit az a sok kórság, amivel etetik az embert manapság, mit, hogyan kell csinálni. Az iskolák se jól tanítanak, mert olyat tanítanak, ami ellenkezik az élettel.
Sára látta az öregen, hogy már várta őt, és azt is, hogy nagy kedvel fogott hozzá a városi lány átneveléséhez. Ráérzett az első percektől, hogy nem egy közönséges parasztemberrel teázgat együtt. De igazából több hónap kellett ahhoz, hogy önmagában teljesen elismerje, hogy a nagy tudású öreg kertész igazi tanító, aki mélyen hitt abban, hogy vissza kell fordulni az ősi gyökerekhez, méghozzá nagyon gyorsan, és addig, míg nem lesz késő.
– Nem kellenek könyvek, hogy jól tudjon itt gazdálkodni, legfeljebb a megtermelt áruk értékesítéséhez, ahhoz nem árt. Mert fene nagy bürokrácia van mindenütt. Na, kezdjük az elején, mert valami halvány sejtése csak kialakult már. Hadd halljam, hogy is képzel el egy szép kertet Sára?
– Gondolom rend és tisztaság van benne, legyen jól megművelve, kiparcellázva...
– Itt van a legnagyobb tévedése. Ne legyen szépen megművelve, se ki gereblyézve, se kisöpörve. Egy kis rendetlenség kötelező a természetes fődművelésben. Mondok egy példát és megérti, no, gondolatban mennyünk el, sétáljunk egy erdős részen. Hunnya be a szemit. El tudja képzelni mit lát?
– Erdőt. – mosolygott Sára az öregre, közben arra gondolt, miért veszi gyerekszámba, hisz úgy beszél hozzá, mintha csak egy gyerekkel beszélne.
– És még? – sürgette türelmetlenül az öregember.
– Bokrokat, füvet, virágot.
– Ez az! Vág az esze, mint a borotva. Van még ott más is. Talál vadszedret, csipkebogyót, gyógynövényeket. Ha bejjebb megy, erdei gombákat. Na, most hajojjon le, és nézze meg milyen az erdő talaja!
– Gazdag humuszban – nevetett Sára –, ezt én is tudom.
– Így van. Vastag lombréteg a tetején kiszáradt ágakkal, alja növénnyel befedve. Ideális az élethez. Jól érzi benne mindenki magát. A rovarok a rágcsálók, a giliszták, a láthatatlan földlakók. És amikor ott sétál, majd rágyön, hogy bizony minden mindennel összefügg, hogy ebben a közegben jó élni, egészséges a levegő a madarak énekelnek, a lepkék szitakötők versenyben repdesnek. Senkit nem zavar a létezésük. Ha szépen akarjuk mondani ez az igazi édenkert, a háborítatlan és romlatlan természet. Hát az ő tanítását kell követnie Sára, ha egészségesen és boldogan akar élni. Tanujjon mindennap magától a természettől, akkor megtapasztalja, hogyan segítik, védik egymást a növények.
Az öreg kertész szigorúan nézett a városból odacsapódott lányra.
– Az emberiség legnagyobb bűntette az volt az utóbbi időkben, hogy kénye kedvére ráerőszakolta a saját akaratát a természetre. Elkezdte az ősifajták kiirtását, a termőtalaj kizsákmányolását. Már hétmilliárdnál is több ember él a földön tudtommal, legalábbis ezt állíccsa az unokám, ezért rengeteg élelmiszerre van szükség. De rossz irányba ment el az emberiség. Amit meg kellett volna őrizni, hogy élelmet adjon, azt mind elpusztítcsa lassan. Kihal a tengerből, a folyókból, a tavakból az élővilág, a főd elsivatagosodik. A humusz meg eltűnik a felső takarófődből. A műtrágyák a gyomirtók a növényvédő szerek gyilkosai a humusznak. A termőfőd megszűnik létezni nagyon hamar. Nem csoda, hogy az emberiség lebetegszik, elkorcsosul. Nincs ásványi anyag, vitamin a növényekben elegendő. Mivel a víz, a levegő, a főd mind teli lett méreganyagokkal, ezért ez van a növényben is. A növényt megeszi az állat, majd elibünk kerül mindkettő az élelmezési láncolatban, a növény is és az állat húsa is. És mi is teli leszünk méreganyagokkal. Hatalmas szemléletváltozásra van szükség, ha élni akar az emberiség a fődön. Mert nem lehet külön választani az életünket a természettől. Hazugság, amit egy két bolond kitalált a mindennek ellenálló fajtákról. Közben nem foglalkoznak a kiváltó okokkal, miért jutottunk ide, hogy elfogy a víz az éltető növény a földről. Mire észhe térünk, a világunk már visszafordíthatatlanul elpusztítja önmagát. Na ezért ne söpörjön a kertészetében sohasem. Majd megtanulja a varázsszavakat – takarni, takarni, hogy minden fedve legyen a kiszáradás ellen. A takarás életet ad a fődnek. Tartja a meleget, vagy éppen védi az égető napsugártól. Visszatartja a nedvességet, elbújtatja a hajnali párát. Így élnek egységben a növények az állatvilággal.
Sára szájtátva hallgatta az öreget, aki olyan látványos előadást tartott, hogy szinte maga elé tudta képzelni az egészet, amiről beszélt
– Nem igaz, hogy nem informálja magát, hisz olyan tisztán látja, mi történik a világunkban mostanában, mindent, ami veszélyes az egészségre – hitetlenkedett Sára mikor az öreg elhallgatott.
– Azt sose állítottam, hogy nem nézelődök... az unokám engem is megtanított szörfözni a világhálón, – nevette el magát az öreg – de a nélkül is látni lehet, hogy minden rossz irányba megy.
– Készítsen terveket, hozza vissza nekem tanulmányozásra. Mert szükséges egy, vagy több olyan forrást beépítenie, ami megforgassa a pénzt. Ebbe a világba nem lehet kihagyni sajnos. A cipő elkopik hamar, venni kell másikat. Ahhoz meg pénz kell. Nincs olyan, hogy teljes önfenntartás, már nem lehet ilyenbe gondolkodni. Csak abban, hogy tudatosan, egészséges élelmiszert fog termelni, vagy gyártani.
– Mire gondol?
– Ezt magának kell tudni. Ami közel áll az egyéniségéhez. Lehet bármi... feldolgozás, értékesítés, turizmus, bármi. Mert arrafelé kell haladni eleitől fogva, hogy a cél megvalósuljon. A modern gondolkodás mindenben megengedett itt vidéken is... addig a pontig, míg nem ártunk vele.
Mielőtt visszatért a terveivel az öreg kertészhez, felkereste Zolit, a falugazdászt. Hivatalosan kereste fel a földek miatt a férfit, hisz egyáltalán nem ismerte a gazdálkodáshoz tartozó bürokráciát. Már nem kérdezősködött, ismerősen ment végig a hivatal folyosóján Zoli irodájába, ami a folyosó legvégén volt.
– Akkor itt lennék Zoli! – mondta köszönés után az íróasztal mögül felegyenesedő férfinak – Remélem, hogy segít nekem, attól függetlenül, hogy nem tartok igényt a pályázatra.
– Persze Sára, hogyne segítenék. Pont olyan csökönyös, mint a keresztapja volt, Isten nyugosztalja... jó ember volt.
– Nem csökönyösség Zoli. Én irtózom az eladósodástól. Apámat is az vitte a sírba. Úgy gondoltam, hogy betartom, amit már előttem bölcsen megfogalmaztak az öregek, csak addig nyújtózkodok, amíg a takaróm ér. Ettől függetlenül szeretnék egy önellátó gazdaságot kialakítani, méghozzá olyat, ami biztos megélhetést ad a családnak hosszútávon.
– Nem lesz könnyű, mert száz százalékos önellátás nem létezik.
– Tudom. Nem akarom a cipőm magam készíteni, se a ruhám, beszélt erről nemrég az öreg kertész elég hosszan, ugyanezt mondta el. Csak arra számítok, hogy ami bevételem lesz, azt tudom majd kifelé is fordítani, meg befelé is. Szeretnék egy kertészetet. Először kicsibe, míg tanulom a szakmát, aztán nagyban. Mellettünk van egy alkalmas terület a tanya közelében, oda gondoltam gyümölcsfa telepítést.
– Mit akar velük?
– Nem tudom. Több év kell, hogy termőre forduljanak, addig kigondolom. Piacra, vagy feldolgozásra.
– Hallgatom.
– Később növelni szeretném az állatállományt.
– Túl sokat kigondolt. – mondta komolyan a férfi.
– Tudom, hosszú távra tervezek mondtam az előbb. Remélem, tudok majd felvenni a munkára embereket. Nem egyedül végezném. Még legalább tíz szarvasmarha indulóba és négy ló kellene.
– Miben sántikál? – nevetett fel a falugazdász.
– Egy mintagazdaságban. Persze a végén összekapcsolnám turizmussal – válaszolt határozottan Sára.
– Mind meglehetne csinálni hamar... pályázati forrásból.
– Lehet, hogy azzal két év alatt meglennék, így meg tíz év kell hozzá. Van időm rengeteg, fiatal vagyok – legyintette le Sára. – Az a helyzet, hogy van jövedelmem, a két öreg szülőmnek pedig van nyugdíja. Az örökségem olyan nagy, hogy sok évet kellett volna gürizni érte, de én készen kaptam. Szóval megélünk, nem törekszem gyors meggazdagodásra, csak a biztonságra. Egy hosszú távú tervet tettem magam elé, hogy legyen előttem cél, mit akarok évről évre elérni.
– Jól van. Valamennyit segít a földalapú támogatás rendszere. Még nem szüntették meg.
– Nem is fogják egyhamar, túl sok agrárbáró lett az országban.
– Ez igaz. Bízzunk benne. Nézzük meg, hogy áll a birtok nyilvántartása – állt fel Zoli és elkezdte a dossziék közül kikeresni a Pálos tanya iratait.
Közben azon törte a fejét, hogyan fogja ez a törékeny városi lány mindezt véghez vinni? Nem sokat kellett törnie a fejét azon, hogy rájöjjön, Sárának halvány dunsztja sincs a mezőgazdasághoz. Mégis, azt sugallta felé a határozottsága, hogy mindenben eltökélt, tudja mit akar.
Sára vacsora után leült a konyhaasztalhoz és elkezdte a fejében lévő terveket leírni, lerajzolni. Flóri és Zita odaült mellé, csendben figyelték egy darabig. Sára ránézett Flórira.
– Újra kell járnotok a nyolcadikat, nincs lexikális tudásotok a továbbtanuláshoz, képtelenség, hogy itt a vidéki iskolában egy félév alatt behozzátok a lemaradásotokat.
– Ne mán! – nyavalygott Zita azonnal – Minek kell annyi iskola, mán ez is sok, a lelkem kitanulom.
– A gazdaság miatt. Szükség lesz a tudásra, nélküle mihez kezdünk? Nagyon sok állat lesz itt, több fajta Flóri. Meg kell tanulni róluk mindent. Ugye sejted, hogy rád gondoltam.
– Akkor csak Flóri tanuljon! – vigyorgott Zita.
– Ide tervezem a kertészetet, látod? – nézett komolyan Zitára. Ez lesz a te birodalmad. Mire kialakul itt minden, a fejedbe is ki kell, hogy alakuljon az a tudás, ami szükséges hozzá.
– Üvegház is lesz?
– Igen.
Zita összeráncolt homlokkal elkezdte tanulmányozni a rajzokat, aztán megadta magát.
– Jól van. De nem ígérem a kitűnőt, de nem tudom, hogy képzeli Sára néni, ez baromira nagy meló, leépülök tőle.
Sára felnevetett – Míg kevés a munka, győzzük, ha sok lesz, akkor ti csak irányítani fogjátok a munkát. Hisz, pont azért kell elvégezni hozzá az iskolákat. Természetes, tiszta élelmiszert fogunk előállítani, amit itt helyben is árulni fogunk és elképzelhető a városban idővel nyitunk egy bio-boltot.
– Azta... de sok péze lehet Sára néni, mert ehhez sok kell ám! – ámult el Flóri.
Szerencsére megszólalt a mobilja, így nem kellett kimondania a választ, hogy egy fillérje sincs hozzá.
A gyerekek otthagyták tisztelettudóan, mikor meghallották, hogy Benjámin hívta, igaz kicsit későbbi időpontban, mint ahogy Sára megszokta.
– Szia. Már azt hittem nem hívsz. Remélem nincs semmi baj?
A férfi hanghordozásából azonnal észrevette, hogy bántja valami, halk volt és színtelen a hangja. Sára többször rákérdezett, hogy mi aggasztja annyira. Végül elmondta Benjámin, hogy újra rátört a depresszió.
– De miért nem tudsz koncentrálni a jövődre, miért rágódsz azon, ami most van veled? Ezen már nem tudsz változtatni, valamilyen szinten meg kell alkudnod a sorsoddal, tudom, nem ezt várod most tőlem, de nincs jobb tanácsom.
– Borzasztó ez a bezártság Sára, a falak, a rácsok, amin túl tudom, hogy ott van a szabad világ és a szerelmem... ne félj, megoldom, próbálkozok...– sóhajtott egyet a férfi – ölelj át, kérlek, nagyon hiányzol.
– Nekem is hiányzol.
Tudta, hogy mennyire aggasztó, ha Benjámint újra hatalmába keríti a kilátástalanság. De azt is tudta, hogy nem tud ellene semmit tenni. Nem tud rajta segíteni.
Terka mama minden fortélyt ismert, hisz átvette a férje halála után a gazdaság irányítását. Most mégsem szólt Sára gondolatmenetébe. Örült, hogy újra család veszi körül, már nem félt az időskori magánytól, számára ez fontosabb volt mindennél. Nem tulajdonított jelentőséget annak sem, hogy Sára min tépelődik egész nap, vagyis teljesen így mégsem igaz, mert titokban megnézte az asztalon hagyott terveket.
– Kertészet – dünnyögte aztán magában többször. – Nem tudja ez a szegény lány, milyen felelősség az.
Neki is volt kertje a tanya körül, de csak annyi, ami kettőjüknek kellett. Sok volt a munka az állatok körül meg a szántóföldeken. Sokáig mégsem bírta negálni, hogy ne érdeklődjön a tervek iránt.
– Ugye azt tudod, hogy a pusztára nem nyithatsz kertészetet?
– Nem értelek keresztmami, mire gondolsz? – nézett kíváncsian Sára az öregasszonyra.
– Sok a kár, ha nyitott valami. A mezei állatok, a két lábon járók csak úgy bemehetnek a kertbe.
– Igazad van, de nincs pénzem, hogy körbe védjem, majd idővel az is meglesz.
– Én csak mondtam. Elviszi a kár majd a hasznot.
Sára nézte az öregasszonyt, akit már nagyon ismert, tudta, hogy okkal szólt rá most is, valamit forgat a fejében.
– Te mit ajánlasz? Hozzá se fogjak?
– Csináld csak. De ne a kéménnyel kezdj házat építeni, először rakd le a ház alapjait! – adta ki az utasítást és azzal sarkon fordult, ott hagyta faképnél Sárát.
– Mindenhez pénz kell, jól tudod! – szól a távozó után Sára.
Fáradt volt, leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette. Olyan káosz volt a fejében, mint a bábeli toronyban. A felépített terv mind jó, tisztában volt vele, talán még túl jó is, de hogyan tovább? Pénz nélkül egy ásónyom se kerül a földbe. Elővette a füzetét, újra kezdte a számolást. Utána nézett az áraknak, kívülről tudta mind. Talaj előkészítés, üvegház, facsemeték, gödrözés, öntöző berendezés.
– Igaza van mamának, védelem nélkül nem megy. Nagyon nagy ez az összeg, ami itt van, nem kirakatba való, csak úgy kitelepíteni prédára a külterületre.
Összehajtotta a füzetet.
– Akkor csak az alapok... az is sok.
Elindult a gyerekek szobája felé.
Megállt az ajtóban, mintha Zita sírását hallotta volna kiszűrődni.
– Nem tisztességes, ha hallgatódzok – mégse nyitott be hozzájuk, csak megállt az ajtó előtt. Lassan megértette miről panaszkodik a lány a többinek.
– Azt kérdezte a mocsok, képzeld, hogy mi a rossebnek jöttünk ide lakni? Van mán cigány pont elég a faluba. Még két kódussal több lett. Még le is köpött a rohadék.
– Majd holnap szétütöm a girnyó fejit, ne idegeld magad! – vigasztalta Flóri.
– Hah, azt hiszed hagytam magam? Megtéptem rendesen, de még neki állt fejjebb.
– Panaszkodjál a tanító néninek! – segített Mónika.
– Na, Zita, mindig csak ezt kapod mindenkitől, hogy cigány vagy – hallotta Zsuzska szomorú hangját.
Sára akkorra már tényleg belépett hozzájuk.
– És szóljál a nevelődnek, hogy atrocitás ért! Ez nem jutott eszedbe Zita? – vonta kérdőre a lányt – Miért nem tudok én erről?
A gyerekek egyszerre kapták fel a fejüket az ajtóban álló Sárára.
– Nem akartam ideget – mondta Zita –, mostanában Sára néni mindig nagyon komoly.
– Mi lenne, ha ti se magáznátok Flórival, attól még megmarad a tisztelet. Figyeljetek most rám, egyszer mondom el, többször nem. Bizony cigányok vagytok. Benne van a génetekben, nem lehet letagadni. Én a helyetekben büszke lennék rá.
– Na, mire mán – botránkozott meg Zita –, a csóróságra?
– Csak arra, hogy nagyon sok bölcs, okos, ügyes ember született eddig is cigányként. Hatalmas zenei, festő, költő tehetségek például. De cigány hősök is, akik meghaltak a háborúban a hazáért. Aki ezért bánt benneteket, az korlátolt, azt kell elítélni, nem benneteket. Mosolyogjál, és érezd jól magad a bőrödben továbbra is. Különben rajtad áll, hogy milyen megbecsülésben lesz részed, ha felnősz. A cigány kultúrát és a hagyományaid sohase szégyelld. Sőt, tudod mit, utána nézek, nincs e a faluban olyan gyülekezet, ahol ápolják ezeket a hagyományokat, mert ott a helyetek.
Flóri és Zita elképedve hallgatta Sárát.
– Én magyar akarok lenni! – szólt idegesen Flóri.
– Az vagy Flóri magyar. Mindig is az voltál. De csak a buta ember tagadja meg az ősi eredetét – simogatta meg a fiú haját Sára. – Ha Amira érti jól a magyar nyelvet, sose fogom kérni rá, hogy tagadja meg a nemzetiségét. Mert ő Magyarországon felnővő szír kislány lesz mindig. Érted Flóri?
Amira tágra nyitotta barna szemeit, tudta, hogy róla van szó, de nem értette meg miről folyik a beszélgetés. Félelem fogta el mikor látta az örökké vidám cigánylányt könnyezni. Sára észrevette Amira szorongását.
– Látod Zita, szegény Amira nem tudja, hogy mi történhetett veled, hogy ennyire kiakadtál. Hisz tudod te azt jól, hogy ő nem ilyen sértéseket élt át eddig, mint te most, ezerszer kegyetlenebb sors elől menekült. Amira körül igazi háború volt, csak halottakból, félelemből, reszketésből állt az a világ. Mi a te problémád az övéhez képest? Öleld át, hogy ne féljen.
Zita ránézett Amirára, de már mosolygott a könnyein keresztül és magához ölelte a kislányt.
– Ne félj, csak butaságból sírok – vigasztalta.
– Jövő héten Amira is elindul az óvodába, nem baj, hogy még nem tud rendesen magyarul. Az óvónő azt mondta, sokkal gyorsabban tanul közösségben. Na, meg Mónikával lesz és azzal a csoporttal, akikkel később iskolába fog járni. Jobb, ha most megismerkedik a leendő iskolatársakkal.
– Vigyázok rá! – örült meg Mónika a hírnek.
Sára hallotta, hogy az asztalon hagyott mobilja zenélni kezdett, otthagyta a gyerekeket, elindult, hogy felvegye a telefont. Róza hívta, besétált a telefonnal a szobájába, így zavartalanul tudott vele beszélni. Elmondta bizalmasan azt is, hogy félti Benjámint, úgy érzi, nagyon maga alatt van újra.
– Megmondtam kisanyám, hogy az igazi arca a fazonnak még nincs a látómeződben. Nyavalyog? Nincs neked elég bajod? Még ő is nyavalyog? Nem hittél nekem. Ez csak a kezdet. Jól felépített haditerv része.
Sára nem számított rá, hogy a barátnője újból kezdi megalázni előtte azt a férfit, akit tiszta szívből megszeretett.
– Tudod mit, sajnálom, hogy bármit is mondtam neked. Felejtsd el! – szólt a telefonba ingerülten és megszakította a beszélgetést.
Róza fülelt egy darabig, aztán rájött, hogy megszűnt a vonal.
– Hibbant tyúk! – mordult fel mérgesen – Én csak megpróbálom kinyitni a szemed. Ez a hála érte.
.png)
.jpg)
