Vizit

 

Nem örült a meghívásnak, hisz még ők sem kerültek közel egymáshoz, mire akkor ez a nagy családi ismerkedés? Végül úgy döntött elmegy, mit veszíthet vele.

Eljött a szombat délután, készülődött a vizitre. Felvette olcsó rózsaszín mini ruháját, fehér, kopott magas sarkú cipőjét. Kleopátra frizuráját gondosan jó magasra tupírozta. Izgult, sosem volt még hasonló helyzetben. Egy kicsit látszott a fiatalemberen is a feszültség mikor elébe ment, de nem annyira, mint rajta.
Jómódú kertes házhoz értek, a férfi biztatóan fogta a kezét, megérezte Nóriban az ellenállást. Odabenn rásötétedett egy alak, nagydarab elhízott asszonyság fogadta, elzárta a konyhaablakból beáramló fényt. Puccos volt, minden szavával dicsekvő, be nem állt a szája. Feltűnően vizslatta a fia oldalán álldogáló lányt. A viselkedéséből és a beszédéből ráérzett, hogy gazdag a család.
- Na, gyere kislány, hadd nézzelek, a fiam csak rólad beszél egyfolytában. Tudod, hogy külön háza is van, bútorozott? Most halt ki belőle a nagymama, egy kanalat se kell venni. Szegény vagy mondta, nem baj... legalább nem félsz a munkától, a műhelybe dolgozhatsz, az is a fiamé...
Nóri levegőt se kapott, csak áradt rá a sok információ, hogy ő mit akar, az szóba se került. A férfi csendben volt, észrevette, hogy oda se figyel az örökké kereplő anyjára, bizonyára kívülről ismerte a lejárt lemezt, amit bedobott az anyja akkor is a zenegépbe.
Azt azért hamar észrevette, hogy tetszik az anyjának, mert elégedetten szemlélte erős, formás alakját.
- Fiam mutasd meg a választottadnak milyen házat örököltél, hadd nézze meg!- adta ki az utasítást végül az anya.
Másnap elment és megnézte a házat is, a műhelyt is, amiről áradozott az anya előző nap. Kívülről tetszett neki a hosszú tornácos nagy kőház, ami belülről tágas volt sok szobával. Mégis furcsán kezdte magát érezni, míg nézelődtek benne. A kihalt nagymama utáni kegyeleti szag érződött a levegőben, a régi bútorokban évtizedek történetei rejtőztek. Idegennek érezte magát az öreg házban. A meszelt falak már nem voltak vakító fehérek, a rajtuk futó henger minta giccses szín kavalkádja idegesítően futott végig szobáról szobára.
- Ugye tetszik neked ez a hely? - hallotta a férfi kérdését - itt fogunk élni, ha összeházasodunk.
Nórit váratlanul érte a kijelentés, ami a másik szájából úgy jött ki, mint ha az a világ legtermészetesebb dolga lenne - „ha összeházasodunk"
- Miről beszélsz, csak tizenhét éves vagyok, na, meg eljegyzés se volt - nevetett rá hitetlenkedve.
- Mikor legyen az eljegyzés kedvesem? - jött a következő meglepő kérdés.
- Te most megkérted a kezem? - csodálkozott el Nóri.
- Úgy néz ki, szeretném... azaz, igen.
- Jól van, de nálunk az a szokás, hogy a szülőktől kell a lányt megkérni, el kell jönnöd hozzánk, tisztességesen apám elé állni, hogy érezze, komolyak a szándékaid.
Meg is egyeztek, hogy Nóri elkezdi otthon egyengetni a terepet, mielőtt leutazik hozzájuk lánykérőbe falura.
Mikor hazament, először az anyjának mondta el. Az anyja csendes volt, csak annyit szólt - Kérdezd apádtól!
Hétvége volt, menni kellett az apjával a végeláthatatlan kukoricasor közé kapálni. Aztán egy alkalmas pillanatban elkezdte a mondókáját.
- Mit szólna apám hozzá, ha otthagynám az iskolát, elvenne egy gazdag fiú? Háza is van... gazdag a családja...
Az apja sokáig nem szólt, de egyszer csak megállt, kivette a szájából a pipát, a nadrágja zsebébe tette, komótosan odafordult a lányához. Farkasszemet néztek egymással. Mikor átgondolta a választ, cselekedett. Felemelte a karját és jó nagy pofont adott neki, aztán köpött egyet, visszatette a pipáját a szájába, meggyújtotta a dohányt benne és kapált tovább. Nóri végig sírta a napot, de nem mert ellenkezni. Megértette, hogy az apja ellenzi az eljegyzést. Az volt az első és utolsó pofon, amit kapott tőle életében, ezért nagyon fájó emlékként rögzült benne. Az anyja már indokolt is este.
- Szegény lányhoz nem való gazdag. Látják, hogy dógos parasztlány vagy, csicska leszel. A gazdagság nem jelent semmit, ha nem szereted, akkor még nagyobb semmit. Ezért nem adunk. Meg az iskola, el kell végezned, sokat nélkülöztünk, hogy tanulhass!
A férfi várta a választ. Nóri egy az egyben megmondta neki, hogy nem lesz eljegyzés, még, hogy nyomatékot adjon hozzá, hogy hiteles legyen a közlendője - Nem szeretlek annyira, mint kéne... egy házassághoz nem eléggé.

Elhallgatta az igazságot, hogy a szülei miatt gondolta meg magát.
Kimondta és azonnal sarkon fordult, megijed a szavak súlyától.
Valahol mégis igazság lapult a kimondott szóban. Túl hirtelen történtek a dolgok, túl rámenősen. Nem kapott időt, hogy eljátszadozzon a gondolattal, hogy tartozni fog valakihez. Nem érezte azt az eget verő érzést sem, amiről suttogtak a lányokkal az iskola folyosóján. Nem érezte a szerelem tüzét, ezért fogadta el olyan könnyen az anyja indoklását. Egyet azért megérzett, azt nem tudta önmagának sem elhazudni, a férfi mellett a biztonságot érzett, egy felé áradó őszinte szeretetet, de semmi többet. Később már értékelte ezeket a megérzéseket, de akkor még nem tudott velük mit kezdeni. Túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja mennyire fontosak ezek egy férfi és egy nő között.
Egy pár nap múlva üzenetet kapott tőle, még egyszer találkozni akar vele. Már nem volt benne félelem, így hát elment. Sétáltak, de már nem fogták egymás kezét. A férfi megkérte, menjenek be a templomba, ami előtt elhaladtak. Mikor beértek, elszorult a szíve, mintha elfogyott volna a hatalmas kupola alatt a levegő.
- Itt álltunk volna, pont itt, ha hozzám jössz feleségül, ebben a templomba lett volna az esküvőnk, - szólalt meg remegő hangon, majd hirtelen magához szorította - ha akarom, most itt halsz meg, mert becsaptál, elvitted az álmaim! - de akkorra már gyűlölet és harag volt a szemében. Nóri úgy érezte megfullad a kétségbeesett szorításban.
Nem emlékezett, hogy szabadult ki a szorításából, csak arra hogy elfutott és végig sírta az utat. Ezután mindennap kerülő úton járt haza az albérletébe. Tudta, ha akarná így is megtalálná, de a férfi nem kereste többet.
Vagy két hónap telt el, mikor meghallotta, kiment Svédországba dolgozni. Az anyja átkozódva emlegette a csóró falusi lányt, aki elvette a fia eszét, annyira, hogy még az országot is elhagyta miatta. Nóri sokat gondolt rá, de ő sem hívta nem kereste. Büszke paraszt vére, paraszt tudata leblokkolt minden érzést benne. Tisztában volt vele, hogy a bizalmát eljátszotta egy életre. A hirtelen kimondott szavakat soha nem lehet meg nem történté tenni.

Karikatúrák

 

Nóri bizonyítványa kitűnő lett, ezzel együtt álomvilágot teremtett magának, ő nem lesz rabszolga, festőművész akar lenni, vagy író.

Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz ment a tanár.
– Mari néném, adják képzőművészetibe a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyját sokáig, de hiába volt minden erőfeszítése, mert az nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek – volt az anyja válasza. Így lett mezőgazdász végül, oda elengedte. Nóri beletörődött, mindegy volt már neki, csak engedjék tanulni, beleegyezett a gazdász iskolába.
Mikor felszállt a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult, nagyon félt. Soha nem utazott egyedül addig. Vele csak a házukból a szegénység ment, az végig a barátja is maradt, soha nem hagyta magára.
Olyan volt számára az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba ért volna. Szédült a sok élménytől, magányosan félelembe élte át a napjait. Lassan nyitott a közösség felé, mindig kisebb rendűnek érezte magát a többivel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni. Mégse lett udvarlója, hiába volt széplány. Szegénységét különcködéssel leplezte, nagyvonalúan hárított, közben irigyelte a többit, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tett, mint aki észre se veszi.
Második éves volt, mikor egy tízpercben rábírták a lányvécében, szívja el élete első cigarettáját.
Erős testalkatú igazi paraszt kislány volt, a kedvenc sportja talán ezért is, a súlydobás lett. Csábították a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjon ő is velük, csak meg kell vennie a vívó felszerelést. Sokáig gondolkodott, de az örökös unszolásra megírta végül az anyjának, hogy szeretné ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyja ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apja csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyja szűkszavúan pár sort írt csak.
"Édes leányom, bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád."
Mikor olvasta a levelet, látta maga előtt a két öreg szülőjét, ahogy vitatkoznak a vívókardon, látta a jó szívű apját, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Nóri bármit kérhetett tőle, mindent megpróbált megadni neki. Rádöbbent, hogy egyik szülője az egész havi nyugdíját elküldte a hóbortja miatt.
Becsomagolta a pénzt, jól eltette, mikor ment haza, visszavitte. Az anyja nézett rá, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarja, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséges.
Nóri tudta, hogy így volt. Soha nem kért ezután semmit, ha kapott, megköszönte, ha nem, hallgatott.
A középiskolában zajlott az élet, megtanult mindent, nem félt már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, ő csak kézzel tudott fejni tehenet, de a műszaki dolgok, géptan is tantárgyuk lett, lassan megértett mindent.
A barátját, a szegénységet néha sikerült maga mögé szorítani, így tudott kitűnni a többi közül sokszor, akarattal, bátorsággal. Első volt még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választott. Elindulni eltudott, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utána az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajta. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességében azzal nem is foglalkozott, hogy le lehetne venni a lábát a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzá egypár hangfoszlány – Menj a kazalra, a kazalra! – megértette, belandolt a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt. Akkor jött rá, hogy a bátorság nem elég önmagában, hogy véghez vigyen egy feladatot.
Mindig éhes volt, mint általában a kamaszok, ezért ő is megtanulta, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebébe is. Sokszor bajba is keveredett az örökös éhsége miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe került, mikor kilógtak este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindult megnézni mit látott. Csak az istálló felé tudtak visszamenekülni. Mikor hallották a hangokat, beugrottak a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallották a tanyagazda hangját, de hiába nézelődött, nem találta meg őket, pedig ott voltak az orra előtt, kushadtak a szénában, akkor már ijedten, mivel a tehén érdes nyelvével nyalta a csupasz karjukat, böködte őket a szarvával. Örültek, hogy komolyabb sérülés nélkül ágyba tudtak keveredtek aznap éjszaka.
Kényszerűségből elfogadta az iskolát, de nem engedett az álmaiból. Soha nem állt le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjai alatt életre is kelt az élettelen. A szeme olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép.
Emlékezetből rajzolt, néha csak karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legjobb alkotása az öreg matektanárnőről készült, akiről azt suttogták, hogy apáca volt fiatalon. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, megállta volna a helyét a mai hóbortos divatkreációk között. Bizonyára nem készakarva, csak mert szétszórt volt mint a homok a sivatagban. A köpenyét vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb egy lyukkal gombolta. Na, ezt dobta még fel, ha szemérmesen még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól öt tíz centire. Nóri megörökítette ezt is olyan sikerrel, hogy óra előtt mikor megmutatta a többieknek, visongtak a röhögéstől.
Azt sem vették észre, hogy bement az óraadó tanár. Kíváncsian megállt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is Nóri remekművét. Mikor észrevették még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. A tanár elvette a rajzokat, vitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.
Még aznap behívatták az igazgatóhoz. Az Igazgató, nagydarab délceg ember volt, szép kackiás bajusszal. Nóri állt előtte, mint a szobor.
– Ezek a te műveid, nagylány? – kérdezte, de furcsamód nem volt harag az arcán.
– Igen, bocsánat érte, nem rajzolok többet – mondta sírva, már akkor az is eszébe jutott, ki is rúghatják érte, ha kirúgják mi lesz otthon, mit gondol róla az apja, az anyja, hogy nem tudja megbecsülni magát egy középiskolában.
– Dehogynem rajzolsz, majd gondoskodunk róla, hogy ne unatkozz, csak bennünket kímélj... ha szabad ilyet kérni – mondta nevetve az igazgató.
Attól kezdve mindig volt min dolgoznia, utolsó évben a tablót is ő tervezte.
A szerelem szele néha őt is elérte, de mindig csúf vereséget szenvedett a közelében. Nem volt könnyű dolga a szerelemnek Nórival. A szegénység olyan volt rajta, mint a bilincs. Egyszer mégis igent mondott, bálba hívta egy fiú. De Nóri nem ért oda a megbeszélt helyre.
Öltözködött pedig, készülődött, nagyon vágyott menni, a fiú is tetszett neki. De mikor rájött, hogy minden nejlon harisnyája lyukas, kétségbeesett. Mégis kísérletezett, ha ráhúzza egyiket a másikra, talán eltakarja egyik a másik szakadását. Nem jött össze, sírva feküdt le este. Míg álomba ringatta magát megfogadta, kitör ebből a nyomorult szegénységből.
A harmadik évben érte utol az első szerelem.

Észrevette, hogy mindennap amikor hazafelé tart, az egyik ház ablakából figyeli valaki. Eleinte úgy tett, mint aki észre se veszi, pedig dehogynem. Már előre azon szórakozott, míg a ház felé közeledett, hogy vajon ott szobrozik e az illető. Ott volt. Mindennap látta az árnyékát a függöny takarásában. Még arra is gondolt, nem e egy hulla, akit véletlenül ott felejtettek ücsörögni hetekre egy karosszékben. Aztán egy nap kint állt a műhely ajtajában egy férfi, aki szemmel láthatóan őt várta, mert ahogy közeledett felé, megjelent árulkodón az arcán egy ideges mosoly.

– Szia! Szeretnék beszélgetni veled, ha nem haragszol elkísérlek egy darabon. Tudom, hogy hol laksz. Megengeded?

Hoppá, gondolta ez lehet a hulla a függöny mögül. Jól megnézte magának, nagyon is élőnek tűnt. Azonnal lecsekkolta, hogy jóval idősebb tőle. Huszonhárom éves volt, Nóri csak tizenhét. A férfi ezután mindennap várta. Csendes szóval kísérte hazáig. Nem mérlegelte a komolyságát a szándékának, pedig Illett volna észre venni, milyen tisztelettel beszél hozzá, egyáltalán nem volt tolakodó, végül is utólag visszagondolva, ez imponált neki a legjobban. De furcsának találta a kimért távolságtartást, amit közvetített felé. Lassú sétáikon fogták egymás kezét, közben csendesen duruzsoltak az élet dolgairól. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy észre vegye, ez már több mint barátság, nem egy komolytalan flört, amit egy kézlegyintéssel abba tud majd hagyni – Menj a fenébe, ennyi volt... ! Elérkezett az a nap is, hogy megkérte menjen el hozzájuk, meg akarja ismerni az anyja. Meglepődött a kérésén, addig eszébe sem jutott, hogy közelebb kerüljön a családjához. Félve mondott igent.

Csak papír vigye a szél

 

Jól emlékezett kislánykorára, az oncsa házra, ami vörös téglából épült, arra az ordító szegénységre, amibe kilencedik gyerekként beleszületett.

Ratkós gyerek volt, abban évben született amikor Ratkó Anna, az akkori népjóléti miniszter bevezette az abortusztilalmat, mellé még a gyermektelenségi adót is. Na, az anyját ez nem nagyon zavarta, mert ő megszületett 1950 januárjában, a rendelet is akkor került hatályba. Az anyja nem az a fajta volt, aki szabályozta a gyermekáldást, úgy tartotta, ha Isten adta, el kell fogadni. Hideg január éjszakáján sietett az apja a falusi bábaasszonyhoz, Idához, hogy segítse a vajúdó feleségének, őt világra hozni. Már gőzölgött a víz a sparhelten, a lepedők csomóra rakva az asztal közepén várakoztak, mire a terebélyes asszonyság megérkezett. Biztos, megnyugtató beszéde, mozdulatai oldották a feszültséget, ami reszketőn rátelepedett a félhomályba vont szobára. Amikor belesírt a kinti világba, az apja rágyújtott a pipájára, lassú léptekkel kisétált a ház előtti tornácra. A pipa füstje felkúszott az égbolton hideg fénnyel sziporkázó csillagok közé. Talán azon mélázott, hogy minek neki ennyi gyerek, ennyi éhes száj. Sóhajtva ment vissza a házba és a bölcső fölé hajolt.
– No, mi van kis vakarék, abba hagytad a sírást?
Így lett ő, a vakarék, az utolsónak megszületett, a legkiesebb, egyben minden testvér hugicája.
A gazdasági válság őket is elérte, az anyja a ház árát öt liter olajjal, terménnyel fizette ki, a pénznek elveszett az értéke, olyannyira, hogyha az utcán sodorta a szél, akkor se hajoltak le érte... csak papír. vigye a szél.
Emlékeiben ott él folyton, ahogy ugrándozik a tavaszi melegben, kócosan, mezítláb az anyja körül. Az anyja keze folyton matatott, soha nem pihent. Ült a kisszéken, pucolta a zöldséget, készült az ünnepi ebéd, közben beszélt egyfolytában.
– Nem soká jön a bátyád a katonaságtól, majd fussatok elébe az állomásra Janikával. De várj csak, varrok neked mamuszt, még megfázol –szólt rá, mikor megcsapta őket egy hűvösebb szellő.
– Tedd a lábad a keménypapírral – körberajzolta a lábát, ruhaanyagot, tűt, cérnát vett elő. Fél óra múlva, királynői mamusz ékesítette a lábát. Ugrált is boldogan benne, már nem fázott. Javában illatozott a húsleves, kelt a tészta a szakajtóban, későre készítette mind az anyja, a vonat csak este érkezett csordahajtás után.
– No, gyere lányom, fejjük meg a Mariskát, bejött a csorda – sietett az istálló felé gyors léptekkel.
Akkor, neki még a pirostarka tehén óriási volt, ahogy engedelmesen bejött a nagykapun. Mindig tisztes távolságból figyelte, míg átvonult az udvaron, lassú kimért léptekkel, egyenesen az istállóba. Nem kellett noszogatni, tudta, hogy hazaért, ismerte az anyja mozdulatait, a kezének érintését, ami megszabadította a tőgyét feszítő tejtől. Ő ugyanúgy tudta a dolgát, mint Mariska, vitte a kisszéket meg a csuprot, és leült az istálló ajtóval szemben, kezében szorongatta a féltett poharát.
– No, gyere, már leszűrtem – szólt ki az istállóból az anyja.
A mezőillatú, meleg tej, színig csordult a pohárba, még öregen is emlékezett az illatára.
– Szólj a testvérednek, már itt lesz a vonat mindjárt! – figyelmeztette az anyja, közben végezte tovább a jószág körül a munkát.
Szót fogadott, hogyne fogadott volna, hisz egész héten erről beszéltek, jön haza a bátyjuk. Futottak a mezőn keresztül a mezsgyén, le ne késsék a vonatot. A vonat füstöt okádva, csikorogva fékezett. Messziről látták a bátyjuk magas alakját. Az is megismerte mindjárt őket, mikor odaértek hozzá, széles mosollyal, erős karjaiba kapta, csodálkozva nézte a lábát.
– Hát neked mi van a lábadon hugicám?– Nóri lenézett a bokájára felcsúszott rongyra, nagyot kacagott.
– Hát mamusz... csak elkopott.
A nagykapuhoz érve, letette őket a bátyjuk, nagy hangon beszólt az udvarra – Édesanyám, itthon vagyok!
Az anyjuk boldogan ölelte katona fiát.
– Levágtam egy libát, ne félj, jót eszel – biztatta boldogan és izgatottan terelgette őket a konyha felé.
A nagy konyhában az asztali sparhelten hatalmas lábosban már megfőtt a leves, a lerben is kisült a libapecsenye. Piros ropogósra, ahogy a bátyja szerette. Egy perc nyugtát nem hagytak a testvérüknek, folyton kérdezgették, csimpaszkodtak rajta, mint a karácsonyfadíszek, csodálták a katonatestvért. Aztán mentek a szomszédok, mind vitt valamit, frissen sült pogácsát, bort, vagy csak jó szót. Ilyen volt a falu, mint egy nagycsalád. Mindenki figyelt mindenkire. Osztoztak az örömben, bánatban, munkában. Szomszédoltak, vitték a hírt egymásnak.
– Hallottad, hogy meggyütt a katonaságtól a Józsi gyerek, én mán vótam náluk. Megemberesedett, jót tett neki a regula.
Valahogy nem érzékelte a szegénységet gyerekként, öröm és boldogság volt a levegőben, egész életében ezeket az érzéseket kereste, hogy újra rátaláljon az értékekre, amik nem mérhetők pénzzel.
Mint kilencediknek született gyermek, hordozta magában születése pillanatától anyja negyven évig halmozott szellemi értékeit. Magától próbálta az élettapasztalást, elesett, felkelt. Nem sírt. A hatalmas kukoricaföld végén sarogjában aludt, míg a két szülő kapált. A tavaszi meleg esőben mezítláb rohangált a sárban, az utcán putyókázott. Ami abból állt, hogy a széles falusi utca tengernyi sarában ugráltak, akkor még ismeretlen volt az aszfalt. Ha nagy eső volt, még a lovak is erőlködtek a mély, vizes szekérnyomokban. A putyóka legjobb része meg egy jó nagy sárgombóc volt, amit egy bot végére tapasztottak, jól el lehetett találni vele a másikat, meg a szomszéd Bözsi néni ablakát. Mikor nyakig sárosan bekeveredtek a házba, az anyjuk mindig nagy patáliát csapott, akkor még nem zúgott a mosógép, az anyja teknőbe mosott, keserves fárasztó munkával. Télen az apjuk készítette fakutyán lökték magukat a jégbe fagyott földes utakon. Kint voltak reggeltől estig a friss levegőn.
Boldog gyermekkorra emlékezett vissza mindig, az anyja kenyeret sütött, görhét, kacsanyakot a tésztamaradékból. Soha nem éhezett. Akkor még nem létezett olyan, hogy egy gyermek az éhségtől kiszédüljön az iskolapadból. Nóri is elindult iskolába, az anyja befonta derékig érő haját, koszorúba tekerte, a végébe pántlikát font. Szép kislány volt, pisze orrú, nagy barna szemekkel. Keserves évek következtek, nem szerette az iskolát, mégis egy nap megváltozott a véleménye. Az egyik tanára felfigyelt rá, hogy tehetséges irodalomban, rajzban. Attól a naptól minden megváltozott, valami belső kényszer vitte előre, bizonyítani akart, de még nem tudta megfogalmazni kinek, és miért? Kedves teremtménye volt a földnek ez a törékeny tanárnő, aki a rajzot és a magyar irodalmat tanította neki. Biztatta és dicsérte, ha jól dolgozott az órán, mert otthon nem igen volt idő a tanulásra, sok volt a munka a ház körül. Sokszor átgondolta azóta, mi volt az, amit kapott, ami megváltoztatta felelőtlen mindennapjait. Csak annyi, hogy figyelmet kapott, törődést? Lehet. A szülei belerokkantak akkora már a sok bajba, a mindennapok túlélésére rendezkedtek be maradék erejükkel. Az apja ezermester volt, kitanulta a villanyszerelést az ÉMÁSZ- tól lett végül nyugdíja, de művelte a földet, hegesztett, drótfonót eszkábált össze, még a falu temetőjének drótkerítését is ő fonta, kis üvegháza volt a dohánypalántáknak, egy ideig azt is termeltek. Mikor eljött a dohánytörés ideje, összefogtak az emberek, az ő udvarukon is ott volt a hatalmas dohányszárító pajta, amit gerendák íveltek át. Azon sorakoztak a felfűzött zöld dohánylevelek. Mikor megszáradt a sötét szellős helyen és aranybarna színű lett, összejöttek az asszonyok, férfiak csomózni Ezt vitték eladásra. Olyan természetes volt számára a munka, mint a reggeli felkelés, nem nyavalygott, nem vakaródzott, hogy ki akar bújni alóla. Tudta, ha nincs tyúk, nincs tojás, ha nincs gyümölcs, nem eszik, mert pénz, az nem jutott rá. Az apja öt hold földön gazdálkodott. Mikor elkezdték a termelőszövetkezetet náluk is erőszakosan szervezni, hozzájuk is jöttek, agitálni.
A szívük akart megszakadni, hogy elveszik a cseléd életük után megszerzett tehénkét, a földet, ami a legdrágább kincsük volt. De az agitálás egyre keményebbé vált, lesöpörték a padlásról az utolsó kukoricaszemet, csak annyit hagytak, hogy az anyját rátérdepeltessék, hogy törjön meg, írják alá a belépő nyilatkozatot. Vége lett a kis gazdálkodó életmódnak, akkor ment el az apja villanyszerelőkhöz segédmunkásnak, nagy volt a család, enni kellett.
A család egysége akkor bomlott fel, elkerült a legidősebb nővére, férjhez ment, el a Tisza mellől a Duna partig, utána ment a bátyja, beállt Csepelen martinásznak, a másik Tatabányán bányásznak. Egy nap felkerekedett a két nővére, elindultak Pestre, konyhalányok lettek. A falu élhetetlenné vált. A nagyüzemi gazdálkodásmód, a természetes életteret átalakította. Eltávolodtak a földtől, elindult az országban egy hullám, ami azt jelképezte, a föld csak haszonszerzésre való, profitra, kizsákmányolásra. A boldog kisparasztokból, nincstelen tsz tagok lettek, akik munkaegységért robotoltak. Ebben a közegben ért a nyolcadik osztályig el Nóri, akkor már idős szülei nyugdíjat kaptak. Olyan hatszáz forint körüli nyugdíja volt mindkettőnek havonta.
A ház körüli kert idézte csak a belső harmóniájukat, az apja locsoló berendezést alkotott a gyűrűs kútra, a bódi szilvafa mellé, a kert édeni volt, gazdag, tele zöldséggel, gyümölcsfákkal. A baromfis udvaron kapargált mindig egy tucat tyúkocska, még a kedvenc lúdjairól se mondott le az anyja, szinte élelem nélkül is felnőttek, hisz a falu utolsó házában laktak, ahol egy nagy mezőn egész nap vidáman legelészhettek. A vályogvető cigányok mély kubikokat hagytak maguk után, egy kis eső után sokáig megvolt a víz is a kint lévő libáknak.