A hajnal megtalált végre,
s míg harmatot hintett
az égi mezőkre, szememre
fényfátyolt terített.
Már ébredeztem, tudatom
nyílott, de még egy álom
vissza hívott, nem engedett.
Ott a fényben benn rekedtem,
egy szikrázó égi szekéren
napfonatán száguldott a lelkem.
Selyem ruhám mint fodros felhő,
suhogva szállt, szabad voltam
és legyőzhetetlen.
De a kép tovatűnt hirtelen.
Lenn a mélyben lángtenger
született, tűzokádó lován
a halál megérkezett.
A perzselő tűzben a fátylam hamuvá pergett,
égi szekerem homályba veszett.
Néztem, ahogy az ég és a föld eggyé olvadt,
zuhantam vesztembe, éber tudatomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése