Egy nap útra keltél, rám hagytad a múltad,
és kisszobádban mindet összeraktad.
A féltve őrzött bögrét, szakadt láncot,
az ünneplő ruhádról leszakadt gombot.
Azt mondtad vége, elmúlt a gyerekkor,
két lábon állsz ezután, mint a kőszobor.
Fújhat hideg szél, eshet felhőszakadás,
ne féltselek, már régen felnőtté váltál.
Sírtál egy kicsit, színleg, vagy igazán,
nem éreztem belül, az elválás fájdalmát.
Nyikorgó kapu lépted után döngött,
mindent itt hagytál magad mögött.
Csak nézem a fényképed, mosolygós
szemed. Kész nő lettél, csak a lelked
gyerek, ott benn egy játszó kobold,
aki tündérmesékben benn rekedt.
Láttalak Téged véletlenül a minap.
Utcasarkon vártad a remény sugarát,
hajadon nem volt glória se parfüm,
szemed szürkén bámult és tétován.
Kopott melegítőd, lyukas cipőd
átázva dacolta a zord múló időt.
Lehajtott fejjel, álltál egyedül,
Még most se értem, miért menekülsz?
Pedig mondtad:
Tiszta lapokkal új életet kezdek.
Lerázom magamról a múltamat,
elfelejtek mindent, amikért sírtam,
a meggyalázott gyermekkoromat.
Nem hitted el nekem, pedig szóltam
Múlt nélkül nincs jövő, nincs jelen.
Talán itthon jártál ott, gondolatban,
a rám hagyott múltad rakosgattad
vissza, az üresen hagyott polcaidra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése