Katerina Forest: Szép Új Világ

A fák levelén vörös folt izzik, jajdul

az erdő, reccsenve tör le az ág, búsul

lenn,  a földön a porban a sok kiszikkadt virág.

A  meleg szélben ring  a vízen egy árva

csónak, korhadt fájához simul, ütődik,

koppan, a mélyből kivetett  bűzös halraj.

Zörren a parton egy üres sörös doboz,

mint zászló leng a száraz ágakon egy

sárguló papír, rajta üzenet-  Siess,

vár téged a szép Új Világ!

 Még zizzen a csend és súgja a reményt

a magány, hogy indulj, míg lehet,

ne késlekedj. Fáradtan kelsz, sötét

a világ, botladozó lábad akad, földre

rogysz. Kiáltasz: Hiába indulok, nincs hová!

Nincs már hová.

Megnyugszol végre, nézel az égre,

keresed rég nem látott csillagod.

A sötétség ölel, az ég alja bíbor

olvadsz a létbe, a lelked üszkösen

kering a szélben,  szemed lehunyod.

A reményt örökre feladod.