Aggódó szemed tükrében nézem magam,
csendes mosolyodban időtlen a múltam.
Vajúdó éjszakádon mikor világra
hoztál,
a sötétségbe sikoltottál,
majd fürösztöttél könnyeid vizében.
Elraboltalak és fogva tartottalak.
Már nem Te voltál önmagad,én voltam
az életed. Sose bántad.
Vigyáztad léptem, tanítgattál,
Ezer öleléssel nyugtattál.
Sírtál, az örömtől. Sírtál, a
bánattól.
Sírtál éjszakákon át a félelmeidtől.
Anyám,
milyen erő lakik benned,
miért nem vádolsz, kiáltasz,
ha rossz voltam,
miért nem küldtél örökre utamra?
Már tudom, már értem,de már késő,
már menthetetlen elhangzott sok sértő,
bántó szó, lelki zsarolás,
manipulálás,
hazug szavak.
Anyám,
Te mindent elviseltél,
lesütött szemmel tovább mentél.
A terhek, amik válladon feszültek,
évek alatt egyre nehezültek.
Anyám!
Miért nem panaszkodtál,
hogy nehéz már cipelned?
Már értem, de már késő,
miért voltál ilyen elnéző
hozzám, aki érdemtelen,
hogy gyermeked legyen.
Hogy tudnám jóvátenni,
végre megmutatni,
hogy értem és érzem
a Szeretetet!
Aggódó szemed tükrében nézem magam,
csendes mosolyodban időtlen a múltam.
Anyám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése