Tolarencia

Az emberi elme határtalan toleranciája átsegít minden leküzdhetetlennek vélt akadályon.
Még éjszaka gyötrődöm, álmatlanul forgok, nem kívánom a reggelt, ami jön ajtócsapkodással, kávéillattal, szűrt fényekkel. A tükör, amiben nézem magam, visszaröhög rám, feldagadt szemeimet masszírozom. Legszívesebben köpnék egyet a világra, kidobnám az önámításom az ablakon, hogy minden tökéletes, szép, és hogy a föld gömbölyű. Igazából régen tudom, hogy a föld is deformált, mint körülöttem minden. Semmi sem tökéletes Minden lehetne jobb. A kávém is, ami kihűlt, a családom is, akiket felneveltem, a kutyám is, mert mindig akkor kezd ugatni ha nyugalomra vágyom.
Feladom az elveimet újra és újra, csak azért, hogy elviselhető legyen körülöttem az élet, hogy ne meneküljön el tőlem mindenki. Nehéz megalkudni csak a békességért. Pedig látom a jövőt, a rothadó káoszt, a rabszolgasorba süllyedő tömeget.
Értékvesztetté vált a legfontosabb, a munka, az alkotás, a hit, a cél. A kezek, mint a polip csápjai tekergőznek a javakért, nincs rajtuk már a munka utáni kérgesedés.
A föld porába rajzolok napot, csillagokat, egy-egy virágot, majd mind a tenyerembe veszem, a szél hátára szórom. A tolerancia már üvölt bennem, de nem engedem szabadon.