Már sokadjára figyelmeztettem a lányom, hogy ennyi, elfogyott a szuflám. Az út végéhez értem.
– Jaj, mami még pár méter és ott vagyunk a sebészeten – biztatott, de segíteni nem engedtem, ne támogasson engem senki.
Ismertük az épületet, mikor először voltunk benne, az oda úton eltévedtünk, most nem volt gond.
Lift a másodikig, irány a nővérpult.
– Minden rendben – nyugtatott meg a kissé megviselt arcú hölgy – csak a helyét nem tudja még elfoglalni, akinek a helyére kerül azért még nem jött a betegszállító. Ücsörgés a társalgóban. A nevem hallom oldalról. Mellém telepszik a nővér, papírok – Addig kitöltsük… iszik alkoholt, dohányzik…?... nyugodtan megnézheti melyik lesz az ágya… ha kíváncsi rá.
Megnéztem. Még ott ült rajta egy feketébe öltözött aszott nő. Vigyorgott rám – Pakoljon le nyugodtan – szólított meg nagyvonalúan.
– Mikor megy el?
– Azt nem tudom.
– Akkor minek pakoljak? – jól megnéztem és visszahúztam a memorizált arcával a társalgóba. Végre láttam, hogy kísérik kifelé.
– Még délig ehet – biztatott a nővér – Itt a hashajtója
Nem ettem. Minek? Az üvegcse tartalmát kitöltöttem a poharamba, ugyanannyi rész vizet öntöttem hozzá, az utasítás szerint. Fagifor íze volt, émelyítő. Vizit.
– Áh, csókolom, megjött? Akkor holnap tizenegy óra körül lesz a műtét. Nem szabad enni-inni, gondolom tudja -- köszönt rám a docens úr, mögötte egy egész regiment kísérettel.Kedves volt, megnyerő modorú, mosolygós. Kicsit oldódtam tőle. Szétnéztem a kórteremben. A mellettem lévő ágyon egy pufi nő keresztrejtvényt fejtett, a másik oldalon egy szép arcú tizennyolc év körüli. Megállás nélkül csesztette az okos telefonját. Egy friss operált még fél kómában zenélt, talán egy szimfóniát, a címére nem jöttem rá, mivel folyton improvizált. Az biztos, hogy nem volt eredeti Beethoven mű, csak abban hasonlított, hogy több hangszeren szólalt meg és nagyszabású volt.
Helena… így hívták a szép arcút, elmesélte, hogy vasárnap éjjel vitte be a mentő vakbéllel, a keresztrejtvényes, pajzsmirigy operációra várt. A szimfonikus zenekart epére műtötték, árulta el a másik kettő. Az ajtó soha nincs bezárva, szemben vele a nővérpult… vihogás, enyelgés. Nézek kifelé, árnyak suhannak a folyosón, aztán csoszognak. Megjelenik egy járókeretes ürge negyvennyolcas kitaposott papucsban. Benéz a kórterembe. A szemgolyói izgatottan begurulnak a szoba közepére, aztán szégyenlősen visszahúzza a szemgödreibe. Vén nyanyák, talán nem fedezte fel a szép arcút.
Éhes vagyok.
– Mi lesz ha elvágják a hangszálaim? – morfondírozik a pajzsmirigyes, púpos hátát még jobban kinyomva ül az ágya közepén. A szimfonikus felébred, felül és uzsgyi a vécére. Jé, ez tényleg operált, vagy csak szimulált eddig?
– Nagyon friss járású – dicsértem meg, mikor visszafelé rohant.
– Mindig ilyen voltam, nem tudok lassan menni – nevetett rám.
Lassan telik a kórterem látogatókkal. Jól érzik magukat. – Hogy menjek így vécére – filóztam elkeseredve, ha hatni kezd a hashajtó? – a vécé és a zuhanyzó a kórteremből nyílott. Visszatartottam, elvégre kulturált ember vagyok.
Este van, és egyre éhesebb vagyok. Tévedtem a szimfonikusnál, a pajzsmirigyes harsonán és trombitán játszik, néha csellózik.
Reggel bekötik az infúziót, két üveg… lassan csorog lefelé, mint a felcsapott sár az autó szélvédőjén. Vécére kell mennem, kigurulok az állvánnyal együtt. Mire visszagabalyodok, vár a nyugtató szuri. Indulás hasfelmetsző Jack-hoz. Folyosó… parkolás.
– Hogy hívják? – kezdek ki a műtőssel, a derekamig érő széles fiatalember veszi a lapot.
– János vagyok. Megnézem kell e borotválni?– bizalmasan felhajtja rólam a zöld takarót.
Kellett. Elmélyülten borotvál.
– Fél?
– Igen. De nem a műtéttől. Inkább attól, hogy elejtenek, vagy leesek a műtő asztalról – vallom be gyermeki naivitással a félelmem.
Elbizakodva mosolyog – Feleslegesen fél attól.
Meglódítja a hordágyat, indul a mennyei járat.
– Hány kiló asszonyom? Nyissa ki a száját. Jól van, mélyeket lélegezzen, ez itt tiszta oxigén – hajol fölém egy zöld-állarcos. Nem a docens. Ő hol van? Keresem a tekintetemmel. Végre meglátom. Ő is rám néz.
– Csókolom. Nemsokára kivesszük a keserű epét magából. Jól van?
– Áh, nagyszerűen docens úr, soha jobban…
– Lélegezzen – tartja az orrom elé az oxigénmaszkot a zöld-álarcos.
Szót fogadok. Nincs más választásom. Eltűnik minden, sötétség.
Ébredezek. Valami nem stimmel. Már a kórteremben vagyok, velem szemben az ágy végénél az egész műtős brigád. Aggódó szemek tekintenek rám.
– Ébredjen fel! – hallom távolból az altatós doktornő hangját.
– De már felébredtem – méltatlankodok – óh de jó látni magukat! Ugye Jánosnak hívják? – nézek először a köpcös műtősre. Az arca lángvörös, bólint.
– Nem értem, miért kell egy frissen műtöttnek egyedül az ágyára feküdni? – háborog az egyik nővér.
A docens dühös. Ugyan mi zaklatta fel annyira. Nem áll jól neki ha mérges. Különben is megemlítettem neki, hogy szakállal sármosabb volt. Felém hajolnak, megemelnek, kiveszik alólam a vérrel teli fröcskölt lepedőt. Később mondták meg, hogy kisodorta egy buta mozdulattal a hasamból a csövet a műtős, aminek a végén az a kis zacskót lengedezett, aminek fontos rendeltetése a bent rekedt finomságok gyűjtögetése lett volna.
– A műtét jól sikerült, csak történt egy kis incidens…– nyugtatott meg az orvos.
– Semmire nem emlékszem, én még csak most ébredtem fel – mosolygok igézően.
Kicsit rosszul vagyok. Hőhullámok. Fájdalomcsillapítók. Véralvadás-gátlók. Éhes vagyok. Már harmadik napja nem ettem. Végre kapok kaját. Háztartási keksz, amit szigorúan be kell áztatni teába, hogy pépes legyen. Tizenkét darab keksz. Próbálok aludni. A pajzsmirigyes torkán fehér kötés, egy gumicsőből szivárog belőle a rózsaszín vizes vér. Nézegeti. Tud, sajnos beszélni. Be nem áll a szája. A másik epés velem van elfoglalva, rohangál körülöttem, felveszi, amit leejtek, betakar. Nem kérek altatót, hallgatom a koncertet, néha van benne üstdob és cintányér is. Jól összeállt a szimfonikus zenekar. Nem idegesít.
Jó ez a zene…
– Jaj, mami még pár méter és ott vagyunk a sebészeten – biztatott, de segíteni nem engedtem, ne támogasson engem senki.
Ismertük az épületet, mikor először voltunk benne, az oda úton eltévedtünk, most nem volt gond.
Lift a másodikig, irány a nővérpult.
– Minden rendben – nyugtatott meg a kissé megviselt arcú hölgy – csak a helyét nem tudja még elfoglalni, akinek a helyére kerül azért még nem jött a betegszállító. Ücsörgés a társalgóban. A nevem hallom oldalról. Mellém telepszik a nővér, papírok – Addig kitöltsük… iszik alkoholt, dohányzik…?... nyugodtan megnézheti melyik lesz az ágya… ha kíváncsi rá.
Megnéztem. Még ott ült rajta egy feketébe öltözött aszott nő. Vigyorgott rám – Pakoljon le nyugodtan – szólított meg nagyvonalúan.
– Mikor megy el?
– Azt nem tudom.
– Akkor minek pakoljak? – jól megnéztem és visszahúztam a memorizált arcával a társalgóba. Végre láttam, hogy kísérik kifelé.
– Még délig ehet – biztatott a nővér – Itt a hashajtója
Nem ettem. Minek? Az üvegcse tartalmát kitöltöttem a poharamba, ugyanannyi rész vizet öntöttem hozzá, az utasítás szerint. Fagifor íze volt, émelyítő. Vizit.
– Áh, csókolom, megjött? Akkor holnap tizenegy óra körül lesz a műtét. Nem szabad enni-inni, gondolom tudja -- köszönt rám a docens úr, mögötte egy egész regiment kísérettel.Kedves volt, megnyerő modorú, mosolygós. Kicsit oldódtam tőle. Szétnéztem a kórteremben. A mellettem lévő ágyon egy pufi nő keresztrejtvényt fejtett, a másik oldalon egy szép arcú tizennyolc év körüli. Megállás nélkül csesztette az okos telefonját. Egy friss operált még fél kómában zenélt, talán egy szimfóniát, a címére nem jöttem rá, mivel folyton improvizált. Az biztos, hogy nem volt eredeti Beethoven mű, csak abban hasonlított, hogy több hangszeren szólalt meg és nagyszabású volt.
Helena… így hívták a szép arcút, elmesélte, hogy vasárnap éjjel vitte be a mentő vakbéllel, a keresztrejtvényes, pajzsmirigy operációra várt. A szimfonikus zenekart epére műtötték, árulta el a másik kettő. Az ajtó soha nincs bezárva, szemben vele a nővérpult… vihogás, enyelgés. Nézek kifelé, árnyak suhannak a folyosón, aztán csoszognak. Megjelenik egy járókeretes ürge negyvennyolcas kitaposott papucsban. Benéz a kórterembe. A szemgolyói izgatottan begurulnak a szoba közepére, aztán szégyenlősen visszahúzza a szemgödreibe. Vén nyanyák, talán nem fedezte fel a szép arcút.
Éhes vagyok.
– Mi lesz ha elvágják a hangszálaim? – morfondírozik a pajzsmirigyes, púpos hátát még jobban kinyomva ül az ágya közepén. A szimfonikus felébred, felül és uzsgyi a vécére. Jé, ez tényleg operált, vagy csak szimulált eddig?
– Nagyon friss járású – dicsértem meg, mikor visszafelé rohant.
– Mindig ilyen voltam, nem tudok lassan menni – nevetett rám.
Lassan telik a kórterem látogatókkal. Jól érzik magukat. – Hogy menjek így vécére – filóztam elkeseredve, ha hatni kezd a hashajtó? – a vécé és a zuhanyzó a kórteremből nyílott. Visszatartottam, elvégre kulturált ember vagyok.
Este van, és egyre éhesebb vagyok. Tévedtem a szimfonikusnál, a pajzsmirigyes harsonán és trombitán játszik, néha csellózik.
Reggel bekötik az infúziót, két üveg… lassan csorog lefelé, mint a felcsapott sár az autó szélvédőjén. Vécére kell mennem, kigurulok az állvánnyal együtt. Mire visszagabalyodok, vár a nyugtató szuri. Indulás hasfelmetsző Jack-hoz. Folyosó… parkolás.
– Hogy hívják? – kezdek ki a műtőssel, a derekamig érő széles fiatalember veszi a lapot.
– János vagyok. Megnézem kell e borotválni?– bizalmasan felhajtja rólam a zöld takarót.
Kellett. Elmélyülten borotvál.
– Fél?
– Igen. De nem a műtéttől. Inkább attól, hogy elejtenek, vagy leesek a műtő asztalról – vallom be gyermeki naivitással a félelmem.
Elbizakodva mosolyog – Feleslegesen fél attól.
Meglódítja a hordágyat, indul a mennyei járat.
– Hány kiló asszonyom? Nyissa ki a száját. Jól van, mélyeket lélegezzen, ez itt tiszta oxigén – hajol fölém egy zöld-állarcos. Nem a docens. Ő hol van? Keresem a tekintetemmel. Végre meglátom. Ő is rám néz.
– Csókolom. Nemsokára kivesszük a keserű epét magából. Jól van?
– Áh, nagyszerűen docens úr, soha jobban…
– Lélegezzen – tartja az orrom elé az oxigénmaszkot a zöld-álarcos.
Szót fogadok. Nincs más választásom. Eltűnik minden, sötétség.
Ébredezek. Valami nem stimmel. Már a kórteremben vagyok, velem szemben az ágy végénél az egész műtős brigád. Aggódó szemek tekintenek rám.
– Ébredjen fel! – hallom távolból az altatós doktornő hangját.
– De már felébredtem – méltatlankodok – óh de jó látni magukat! Ugye Jánosnak hívják? – nézek először a köpcös műtősre. Az arca lángvörös, bólint.
– Nem értem, miért kell egy frissen műtöttnek egyedül az ágyára feküdni? – háborog az egyik nővér.
A docens dühös. Ugyan mi zaklatta fel annyira. Nem áll jól neki ha mérges. Különben is megemlítettem neki, hogy szakállal sármosabb volt. Felém hajolnak, megemelnek, kiveszik alólam a vérrel teli fröcskölt lepedőt. Később mondták meg, hogy kisodorta egy buta mozdulattal a hasamból a csövet a műtős, aminek a végén az a kis zacskót lengedezett, aminek fontos rendeltetése a bent rekedt finomságok gyűjtögetése lett volna.
– A műtét jól sikerült, csak történt egy kis incidens…– nyugtatott meg az orvos.
– Semmire nem emlékszem, én még csak most ébredtem fel – mosolygok igézően.
Kicsit rosszul vagyok. Hőhullámok. Fájdalomcsillapítók. Véralvadás-gátlók. Éhes vagyok. Már harmadik napja nem ettem. Végre kapok kaját. Háztartási keksz, amit szigorúan be kell áztatni teába, hogy pépes legyen. Tizenkét darab keksz. Próbálok aludni. A pajzsmirigyes torkán fehér kötés, egy gumicsőből szivárog belőle a rózsaszín vizes vér. Nézegeti. Tud, sajnos beszélni. Be nem áll a szája. A másik epés velem van elfoglalva, rohangál körülöttem, felveszi, amit leejtek, betakar. Nem kérek altatót, hallgatom a koncertet, néha van benne üstdob és cintányér is. Jól összeállt a szimfonikus zenekar. Nem idegesít.
Jó ez a zene…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése