Azt hittem, hogy a pillanat szakítja be felettem az eget, a pillanat, mikor utolért az a baljós gondolat, hogy értelmetlen küzdelem volt az életem, nem volt benne semmi, amiért bolyongtam ezen a földön. Egy nagy kudarc az egész, amit eddig csak én hittem csodás létezésnek. De a felismerés körbefogott. Mint a beton olyan kemény lett a világ körülöttem, még az anyaföldre hullott rózsaszirom is kővé vált. Láttam a fejemre sújtó bárd élét csillogni a villámfénynél, már lódult, hogy lecsapjon rám, mint égből a sas madár.
De hirtelen megállt az idő. És én bent rekedtem a pillanatban, körülöttem szoborrá változott a tér. A vágyak szelíden öleltek át, ringattak, sóhajtoztak. És én újra elcsábultam a sodrásban, őrült kavalkád költözött belém… hinni akartam a hazugságnak. A hazugságnak, ami eddig félrevezetett... de rádöbbentem, hogy már nincs bennem éltető szeretet, ami szétfeszíthetné a rám szakadó csillagos eget...
De hirtelen megállt az idő. És én bent rekedtem a pillanatban, körülöttem szoborrá változott a tér. A vágyak szelíden öleltek át, ringattak, sóhajtoztak. És én újra elcsábultam a sodrásban, őrült kavalkád költözött belém… hinni akartam a hazugságnak. A hazugságnak, ami eddig félrevezetett... de rádöbbentem, hogy már nincs bennem éltető szeretet, ami szétfeszíthetné a rám szakadó csillagos eget...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése