A pokolban

Teltek a hetek, hónapok, Nóriban egyre erősebb lett a vágy, hogy gyermeke legyen.
Ötször vitte el a mentő hiába, egyszer sem maradt meg a baba. A hatodik rosszullétkor a férje berúgta a nagy motorját, nem várt a mentőre.
Nem emlékezett a száguldás minden percére, néha elrepültek a képek a tudatából, csak a fülébe sikoltó levegő hideg leheletére eszmélt, közben görcsösen kapaszkodott a férjébe, aki mindenáron győzni akart, versenyzett az idővel.
De a magzat itt se maradt meg. Nem értették miért pont velük történik meg a legrosszabb, erősek voltak, egészségesek, mégis vesztésre álltak. Akkor tanácsolták nekik, hogy pár hónap pihenő után, ha teljesen felerősödik, talán tudnak segíteni. Van injekció, ami megtartja a babát, de sokat kell bent feküdnie megfigyelés alatt.
Nóri félév múlva újra gyermeket várt, azonnal ment a kórházba az orvoshoz.
Megkapta az első injekciót, befeküdt a kórházba és várt. Nagyon lassan ért véget a kritikus időszak, végig félt, és közben reménykedett. Azon a napon, amikor elmúlt a veszély és haza engedték, ő volt a világ legboldogabb embere. A kis élet már nem hagyta őt el, vele maradt.
Megkapták a beígért másik lakást, nem messzire költöztek, csak pár méterrel arrébb, egy hosszú sorházba, régről is az volt a neve, Cselédsor.
Legalább nyolc lakás egymás mellé építve, előttük egy nyitott tornáccal, amit faléces kerítés övezett, csinos kiskapuval. Minden lakáshoz tartozott egy kinti kis udvar, amit vagy felásott a gazdája, zöldséget termelt benne, vagy nyári konyhát épített rá.
Bent a lakásban már külön volt a szoba a konyhától, még egy kis kamra is tartozott hozzá. Nórit kímélte a férje, ezért a munkatársak mentek festeni, polcokat felszerelni.
Egy ügyes ács kicsi kerti székeket, asztalt készített ajándékba. Az első éjszaka a friss, festék illatú szobában olyan volt, mintha berobogott volna hozzájuk a végállomáshoz érve a reményt szállító vonat. De nem várakozott sokáig, csak addig a percig, míg fel nem gyújtotta villanyt, mert megszomjazott.
A rémülettől visszahuppant az ágyra. A festett tiszta falon feketéllettek a svábbogarak. Hangos hisztijére a szomszéd is átment, csóválta a fejét, okosította őket.
– Régi, öreg ház ez, mindig védekezünk, de ha egy közülünk elhanyagolja a fertőtlenítést, ellepi a házat a bogár. Megígérte, hogy beszél a szomszédokkal. Ezután villanyfényben aludtak, a fényt nem szerette a svábbogár.
A szomszéd beváltotta az ígéretét, egy hét múlva végig fertőtlenítették a lakásokat. Néha még találkozott egy két bogárral, de lassan megtisztultak tőlük. Laci boldogan jött ment, neki a mennyország volt az a világ, amit együtt kialakítottak. Jóval később elárulta a nagy boldogságának a titkát, hogy milyen sokat jelent neki a közös otthonuk. A szeretet tette boldoggá, amit kapott, és amit adhatott. Elmúlt belőle a hiányérzet amit gyermekkora óta érzett, attól a naptól mikor a húga születésébe belehalt az anyja. Ott maradtak hárman árván egy kétségbeesett apával aki később muszájból odavitte a mostoha anyját, mert nevelni kellett a gyerekeket. A három testvér egymásba kapaszkodva nőtt fel, de a lelkük sohasem gyógyult be, az igazi anya szeretetét nem tudta pótolni az apa.
Hirtelen jöttek a fájások. Az utazótáskában ott volt a babaruha, a pólya összecsomagolva, egy órán belül a kórházban voltak. Az orvos amikor megvizsgálta nem értette miért kellett olyan sürgősen bemennie.
– Nincs jele, hogy itt a szülés ideje, de bent tartjuk, itt jobb helyen lesz mint otthon.
Két napig feküdt az osztályon, a fájásai egyre elviselhetetlenebbek lettek. Az orvos átvitette a szülészeti részre. A kórterem hosszú volt, rekeszesen elválasztva, függönyökkel. Mint a futószalagon, úgy szültek az asszonyok.
A terem végében dobogószerűségen külön volt egy lefüggönyözött rész két ággyal a közepén, egyikre lefektették. Mikor megkérdezte, miért oda került, azt felelték, az a tikkasztó, ott azok vannak, akiknél nem indult el a szülés. Feküdt mellette egy fiatal lány, nem volt tizenhat éves se, megállás nélkül jajgatott a fájdalomtól.
Nem foglalkozott vele senki, igazából ő sem, folyamatos rosszullétek gyötörték, inkább elfordult tőle, próbálta kiiktatni a tudatából. Egyszer mégis felfigyelt, de nem a jajgatásra, észrevette, hogy elcsendesült a mellette lévő ágyon a lány. Mikor odanézett, csak a vért látta, meg valami irtózatos dolgot, ahogy eltorzult arccal ölni készült a saját gyermekét.
Összeszedte minden erejét, hogy segítségért kiabáljon. Egy kis ideig nagy lett a felfordulás, elvitték a hisztériázó lányt, aztán ráhúzták a függönyt, egyedül hagyták.
Bizonyára lányanya, aki szégyenében akart ölni, vagy ki tudja mi történt vele – gondolta át rémülten a történteket. Kintről felerősödött a jajszó. Úgy érezte a pokolba került, ahol minden csupa vér és szenvedés. Odakint megdörrent az ég, hatalmas széllel megjött a vihar. Csapkodta a nyitott ablakokat. Kísérteties helyre sodródott a tudata. Akkor mentek be hozzá, hogy megnézzék, de már nem volt eszméleténél.
Valahol messze járt már jó ideje. Lent volt mélyen a tenger mélyén, a víz súlya elvette a levegőt tőle. Később messziről hallani vélte a szélzúgást. Az eső hangját. Valaki beszélt hozzá. Érezte, hogy az arcára oxigénmaszkot raknak.
– Eszméleténél van! Jól van! Ne foglalkozzatok vele! A gyerek már nem éli túl – értette meg a hangos szavakat. Belülről sikoltott: – Él, nem halt meg! Segítsenek!

A vákuum fogója rátapadt a baba fejére, és erővel húzták kifelé a sötétkék színű halott gyermeket. Az orvos és a szülésznő még utolsó kísérletet tett, keresték az életet a mozdulatlan testben.
– Már hiába minden – hallotta újra. A tudatát a tenger megint visszahúzta… halni készült.
Akkor felsírt a csendben a fia.
– Asszonyom, él a gyermek, nézzen ide, ne hagyja el magát! – rázta meg az orvos.
Nóri kinyitotta a szemét, és meglátta a sűrű sötét hajú gyermekét, aki fájdalmas, eltorzult arccal kapkodott a levegő után.