Mikor eljön a vég,
csókot lehel szádra a halál.
Keserű nyála folyik lelkeden át.
Megbénít a tudat, pánik tör rád,
itt a földi lét vége,
gyöngyözik homlokod hideg verítéke,
átsuhan előtted életed filmje.
Imát mormolsz, könyörgőt,
kérsz még Időt.
Csak annyit, ami elég, hogy búcsúzz,
még Időt, hogy ne kísértsen a múlt.
Időt, csak keveset, a bocsánatokra,
az el nem mondott titkokra.
Időt, hogy lezárd az életed.
Lassan megadod magad,
arcod fehér márványa alatt
simul a lélek nyugalma.
Már átlépni készülsz.
Kezed simogatott sok szerető arcot,
már elmondtál minden bocsánatot,
azt is, hogy köszönöd ezt a földi
létet,
a sok szeretetet.
Szemed alól pillangókén száll
a másik világba a lelked,
útját világítja millió szentjánosbogár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése