Katerina Forest : Őszidő

Hangtalan jön az Ősz, bő kabátja suhan utána.
Mindent, mihez hozzáér, aranyra, barnára fest.
Forgószél suhan, dülöng az ösvényen,
hideg fénnyel kel a Nap… még szárítja könnyem.
Búvik a mag résekbe, gödörbe, csírátlan hullik az
az enyészetbe… imaszék templomi magányban
rajta reszket a Lét, érzi, a Tél közelít felé,
szilaj felhőit korbáccsal veri,
lent a völgyekben a régen üde zöldet halálba küldi
Évszakok jönnek, időznek, elmennek…
az arcomon a ráncok, egyre csak gyűlnek