Néha arra gondolok, hogy mit keresek én itt a Földön?
Kényszer szülötte vagyok önmagamnak. Kényszer léptekkel, kényszer képzelettel
teszem a dolgom nap -nap után. Elhitetem magammal, hogy amit cselekszem
egetverően fontos. Közben építkezem, hogy rombolni tudjak. Kényszermosolygással
figyelek arra, aki beszél hozzám. Önmagam sem értem, miért értsem meg őt? Mégis toleráns vagyok a végtelenségig: --Nem baj, mással is megtörténik ilyen, nem
haragszom…-- pedig haragszom, szeretnék ordítani, összecsikarni az eget, kilépni
innen messzire, ledobni magamról az egész elfuserált szürke jelmezem. Könnyű
léptekkel járnék akkor a szépben, friss levegőt vennék, megállnék madárdalt hallgatni.
Tudom az egész álom csupán, szmogban sétálva ébredek, szegénység szagát
lélegzem, hiába állok meg, nincs madárdal, csak idegesítő kattogás, zaj a
szürke utcákon. A porlepte fák ágaira mégis leszállt egy gerlepár, szépek,
talán boldogok is, ők még nem tudják, hogy holnap kivágják, azt az utolsó fát is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése