Katerina Forest: Szürkül a világ

Minden zajos, a szél is odakint, zörgeti az öreg diófa lehullott leveleit, nyikorgassa a kiskaput. Hallom, hogy nekifeszül a házam tetejének. Néha beoson a tornác alá, megszólaltassa a szélharangot. Kísérteties az este, de lehet, hogy csak én érzem annak. Egész nap hőhullámok gyötörtek, néha úgy éreztem jártányi erőm sincs, csak vonszoltam magam, csak az akarat vitt előre egész nap.

Régen minden másként volt, a napjaim beragyogta mindig egy kis fény, egy mosoly egy érintés. Egy virágsziromról legördülő esőcsepp, az eső illata, a szivárvány az égen. Természetes volt a lelki békém, ami megnyugtatott bármilyen konfliktus közepére csöppentem. Ez az érzés elmúlt. Kifaragta belőlem az idő kicsorbult kése, kitörölte a ragyogást, az illatokat, a szivárvány égre festett ívét.

Reggel fáradtan kelek és reménytelenül. Fakul és szürkül a világ körülöttem. A fákon a levelek rozsdásan lógnak, a gyümölcsei betegek. A hajnali ég opálos, szürke, nincs kék ragyogás, a repülők halk morajjal húzták egész éjjel felettem a halotti leplet. Ez a világ már nem tölti be a lelkem boldogsággal.

Visszamegyek a házba, elhúzom a függönyöket, áramtalanítom a laptopom. Nem akarok új híreket, amik bombázzák az agyam reggeltől estig. Nem akarok szemét reklámokat, amik diadalmasan rikoltják a műanyag világ himnuszát. Nem akarom tudni percről percre, hogyan pusztul el a Föld. Hogyan pusztít és milyen kegyetlenül a civilizáció. Nem akarok szomjazó éhező gyereket látni, se dagadt új gazdagokat.

Nem akarom tudni hány faj pusztult ki a földön, milyen területet irtottak ki az esőerdőkben, azt se hogyan mérgezik a tengereket. Nem akarok semmiről tudni, az erkölcstelen lezüllött világról se, ahol lelki betegek tömik magukba a gyógyszernek nevezett mérgeket. Nem akarok megfejteni egy összeesküvés elméletet se, azt se, hogy ki robbantotta fel Amerikában az ikertornyokat, ki akarja gyarmatosítani az emberi fajt? BÉKÉT akarok, nyugalmat!

Olyan jó ülni a csendben… egyedül vagyok. Kint maradt a szél, a félelem, a bizonytalanság.

De kúszik hozzám a félhomályban a tudat, kúszik az önvád. Rikácsol rám, mint a halálmadár. Ráébreszt, hogy a valóság elől nem lehet elbújni.

Nem lehet elbújni, mert rám talál és felelősségre von!

Megkérdezi: – Hol voltál, mikor szükség lett volna rád?!

Széthúzza a függönyöket, kitárja az ablakom. – Ez a zaj! Kérlek, csukd be! A szagok, nem bírom elviselni!

– Íme, a valóság! A Te világod, ne búj el előle! – szól rám az értelem.

Tudom, hogy nem lehet elbújni, nem méltó egy emberhez a nyálas vinnyogás, míg mások a halállal néznek farkasszemet. A Sors mindenkinek kiosztotta a feladatát, amit életében teljesítenie kell. Okkal születtünk a földre.

Elindulok, megkeresem az ecsetet és a festékeim. Már tudom, hogy mi a dolgom, hogy mit kell tennem. Szép nyugodtan kezdem átfesteni a szürke ólmos fényű eget türkizkékre.  És már festem a szivárványt, ami átíveli az egész Föld feletti eget. Széttárom a karom, mélyen beszívom a reggeli friss levegőt, mosolygok. És szétküldöm a világnak a bennem szunnyadó Szeretetet