Gyöngyi meghalt. Valamikor
ő volt a legnagyobb szerelmem,miatta nem kevés botor
s nagyszerű dolgot elkövettem,
rám ragyogott, akár a nap –
s árnyakból kivetkeztem érte,
egészen magával ragadt
tündöklésének pőresége.
Akkor csak ő adott esélyt
elérni lelkem erdejének
tisztásait és elkísért
az ösvényen, hol tüske tépett,
egyedül ő volt, aki TÚL
AZ ÉJSZAKÁN se látta árnyam –
s most rá fagyos föld röge hull,
halott, kit egykor úgy imádtam.
Azóta foltjára a zsák
rég rátalált, eljött, ki éppen
velem illik össze a tág
s darabokra tört mindenségben,
de Gyöngyi emlékét – miként
aranytalizmánt – holtig őrzöm,
mert tőle tanultam a fényt,
amelynél nincs égibb a földön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése