Faludy György: József Attila temetése

 

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila: kamasz szemed és fonnyadt bajuszod hadd pihenjen örökre itt a lila domboldalon s szétroncsolt, lecsukott szembogarad ne nézze többé fájón, mint járnak úri fogatok lucsok úton s a pernye hogy esőz a gyáron s miként lesz mindig másé az öröm – mert különös nép lakozik e tájon, a kisbírónak előre köszön, s kész dáridón urát hogy felköszöntse, míg lőre-borba fúl az ős közöny – hiába volt a versek vér-özönje, testednek jobb már, hogyha így rohad: e kornál nem durvább a föld göröngye, és nem keményebb a tehervonat vaskereke Babits Mihály szívénél. Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat vak városunkban, mely reszketve él még, de új vezér felé görbed a háta, vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél után az őrület csapatja járja, s felbérelt, hitvány, fokosos bitangok garázdálkodnak szerteszét s a gyáva polgár lapul. Fúhattál riadót undornak, félelemnek és közönynek – becsapott, hogy ne sírj, a kiadód, azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet adott el, mint amennyit eladott, s mikor rájöttél, nem tudtad a könnyet elfojtani – mert nem volt olvasód, nem kellettél! Álirodalom kellett, buta regények s szemét darabok kellettek nálunk, amíg a lehelet lassan kifogyott tüdődből s a póz, a drága, a csibészes, mit mint gyermek hordtál, lehullt, és agyonkínozott fejedben az őrület vert tanyát. Mostohaapád űzött, a kopott vén Államgép – de szerető anyád is volt, a Haza, és talán ezért nem volt otthonod s bútoros szobák közt csavarogtál, havi negyvenért, és kávéházak füstös páholyában ültél, kit senki nem hív és nem ért. De most elmentél s mint golyót a fában hagytad szívünkben minden szavadat, s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban, hogy bennünk csak a borzalom maradt, meg napjaink sötét gyászmenete, míg felzokogunk, európaiak a sok turáni közt e fekete földön. Aludj hát; aludj: víz meg ég nem volt még lágyabb és kékebb, mint e bús délutánon. Aludj a holt vidék ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek. Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz! Aludj, mert jobb nem élni itt e földek között, hol fáradt zsellér izzad nyáron s a téli szél tört ablakokon zörget, hol szolgáknak már nyakkendő a járom és német szolgabírát hoz az út, ki csizmában hág sírodra s fejfádról lelopja majd a vérszín koszorút. (Budapest, 1937)