Kiviszünk innen

 

Közelében folyó beszélgetésre ébredt fel. Nem nyitotta ki a szemét, úgy tett mintha aludna. Felismerte a professzor hangját, valakivel társalgott. Érdekes módon nem hallotta a válaszokat.

– Azt hiszem Levi, a legjobb lesz, ha elmegyünk és hagyjuk pihenni. Sok mindent el kell még intéznünk.

Eliza feszülten figyelt, az éjszaka folyamán megfontoltan kidolgozott terve szemvillanás alatt foszlani kezdett. Rájött, hogy az orvos a kisfiával ül a betegágya mellett. Annyira szerette volna megnézni a fiút, de nem merte kinyitni a szemét. Megérezte, hogy Siraki az ágyszélén nyugvó kezét búcsúzásnál megsimogatja. Nem értett semmit, sem az orvos reakcióját, sem azt, hogy miért ment vissza hozzá az üzenete ellenére. Bizonyára valami dolga volt és csak véletlenül keveredett be hozzá. Nem kell ebből nagy ügyet csinálnia. Mindenesetre ezt az élethelyzetet nem kalkulálta be. Görcsösen arra gondolt, hogy nem tudhatja meg, hogy visszatért az emlékezete, hagy legyen lelkifurdalása, ha rendelkezik egyáltalán ilyen tulajdonsággal. Hiszen magára hagyta, ígérete ellenére.

– Majd a nővér megmondja Heléna, hogy itt voltunk. Ég önnel! – az orvos enyhén megszorította a kezét. Eliza kinyitotta a szemét, rámosolygott az orvosra, aztán azonnal elkomolyodott.

– Nagyon kedves öntől, hogy meglátogatott. Nem kellett volna az idejét rám pazarolnia. A nővér mondta, hogy mai naptól szabadságon van.

A professzor visszaült mellé.

–Telefonált a nővér, hogy rosszul lett. Ami azt illeti elég rosszul néz ki most is.

Azt a tényt, hogy tudja, hogy azután lett rosszul, hogy közölték vele, hogy nem találkoznak többé, nem említette meg. A hirtelen látogatása pedig ez miatt történt, egyrészt lelkiismeretfurdalása lett, másrészt kíváncsivá tette Eliza elkeseredett ragaszkodása. Nagyon szeretett volna rájönni ki valójában a nő, mi az a láthatatlan kapocs, ami összeköti őket.

– Ne törődjön velem, csak egy női hiszti volt, nincs semmi jelentősége. A kisfia? – figyelmesen megnézte az orvos fiát. Kereste rajta a maradandó sérülést. De nem látott a fiún semmit. A szemei ugyanolyanok, mint az anyjáé – állapította meg Eliza magában.

– Igen, Siraki Levente, kilenc éves.

Eliza a fiú felé nyújtotta a kezét.

– Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Érezd magad nagyon jól a nyaralás ideje alatt. Nagyon szép szemed van...– gyorsan elharapta a mondat végét, majdnem elszólta magát.

A professzor mosolyogva válaszolt a fia helyett.

-- Köszöni a bókot. Sajnos szóban nem kommunikál senkivel. Bocsánat. Ketten fogunk nyaralni az idén, én is nagyon remélem, hogy jól fog sikerülni.

Eliza visszafeküdt, lehunyta a szemét. Gondolkodnia kellett. Az orvos egyedül utazik el a fiával, tehát nincs kapcsolatban. Odament ma hozzá, odavitte a fiát. Búcsúzni akar tőle.

Elérzékenyült, az utóbbi időben simán ment nála sírás.

– Már megint mi a baj Heléna? – a professzor elővett egy papír zsebkendőt, hogy letörölje az arcáról a könnyeket.

Eliza idegesen eltolta a kezét és dühösen rászólt.

– Mondja meg miért jött ide, miért érdekli a sorsom?

Az orvos nem válaszolt azonnal, visszaült a székre és elgondolkodott kis ideig. Levente feszülten figyelt hol az apjára, hol Elizára.

– Nem tudom -szólalt meg halkan - tudja, első perctől fogva mióta megláttam Önt, úgy érzem valahonnan ismerem. De nem tudok rájönni. Mit gondol, hol találkoztunk?

Eliza hosszan nézett a férfi szemébe. Ugyan mi maradt meg az emlékeiben róla? Nem csodálkozott rajta, hogy nem ismerte fel, hisz rengeteget változott. Ő már nem a Radnótit szavaló nyakigláb orvostanhallgató, akire biztos tudna most emlékezni. Ő egy másik Eliza, aki az utolsó évfolyam alatt teljesen átalakult. Az apja segítségével, mert az anyja hallani sem akart róla, bejelentkezett a plasztikai sebészetre. Csinos egyenes orra lett. Teljesen átalakult az arca. De nem csak az arca, a teste is. Keményen elkezdett sportolni. Igaz az anyja azt hitte örökké könyvtárba vagy előadáson lóg. Aztán a barátnője Zita, egy délután elvitte kozmetikushoz. A haját is levágatta. A sűrű barna haj hullámokban omlott azután a vállára. A nadrág a póló maradt, mindentől azért nem vált meg.

– Nem tudok segíteni, nem emlékszem. Sajnálom.

Levente elővett a hátizsákjából egy kisnoteszt. Előre görnyedve írt valamit. Majd odaadta az apjának, aki elolvasta, és írásban válaszolt. Eliza figyelte a jelenetet.

– Erre csak Heléna tud válaszolni, add oda, amit írtál.

Levente odasétált Elizához, átadta a noteszt, látszott rajta, hogy izgatottan várja a választ.

Eliza olvasta a magyarul írt kérdést: Mi volna apu, ha Kata helyén elvinnénk nyaralni Helénát? – olvasta a választ is – Mi van, ha megtalálják és haza tudják vinni, vagy ha visszatér az emlékezete? Nem kérhetsz tőlem sem, és tőle sem ilyet.

Eliza gyorsan kapcsolt, visszaadta a noteszt a fiúnak.

– Sajnos nem tudom elolvasni – kérdőn az orvosra nézett. – Mit írt a fia?

– Azt szeretné, ha velünk jönne nyaralni. Azt hiszem megsajnálta önt, amiért itt marad egyedül a kórházban. A fiam a nevelőnő hiánya miatt kéri, hogy csatlakozzon hozzánk, aki sajnos váratlan családi ok miatt nem tud velünk tartani, de mindenütt le van foglalva a hely számára, amit már nem tudtam visszamondani. Furcsa kérés, kicsit gyerekes, de őszinte.

– És maga mit gondol erről. Miért nem mondja meg a fiának, hogy nincs értelme, hisz egy vadidegen vagyok, akit még ön sem ismer. Nem tudja milyen a természetem, még az is lehet veszélyt hozok magukra. Nem értem. Olyan okosnak és határozottnak ismertem meg, a fiának mégsem tud józan választ adni. Miért nem?

– Igaza van. Felejtse el.

A professzor idegesen felállt és indulni készült. Levente csalódottan nézte Elizát. Nem értette miért nem örül a felkérésnek, miért utasította olyan durván vissza. Eliza megsajnálta a fiút.

– Ne haragudj rám Levente. Amit kitaláltál számomra nagyon kedves ötlet és hidd el mennék szívesen veletek, ezerszer szívesebben minthogy itt maradjak a kórházba. De meg kell értened, csak a teher lennék, nincsenek irataim, nem emlékszem sok mindenre, csak lógok a levegőben. Egy olyan potyautast vinnétek magatokkal, mint aki az útszélen lestoppol egy kedves családot és azt mondja csak pár kilométert utazik velük. A végén kiderül, hogy örökre velük akar utazni, mert nincs hova menjen, nincs célja, nincs otthona. Én most ilyen potyautas vagyok. Amint látom, apukád se rajong az ötletért, csak rád hagyta, nem akar szomorúságot okozni.

Levente végig hallgatta Elizát. Komoly kis arcán látszott, hogy erősen gondolkodik, ránézett az apjára. Újra a notesza felé görnyedt, megint írt valamit. Siraki Gábor odahajolt a fiához, olvasta, amit ír. Visszaült Eliza mellé.

– A fiam nem haragszik, azt írta mindenben igaza van. Ennek ellenére mégis szeretné, ha velünk tartana, mert tudja, hogy nem gonosz. Nem lesz semmi baj. Azt írta elfér velünk az autóban egy potyautas... és ha kíváncsi az én véleményemre, én sem félek a társaságától. Legalább az ígéretem sem szegem meg, hogy vigyázok önre. Ha kedve van velünk tartani, kivisszük innen. Jön velünk Heléna?

A professzor és a fia türelmetlenül várta a válaszát.

Eliza gondolkodási időt kért. Lehunyta a szemét, próbált logikusan gondolkodni. Össze volt zavarodva, a régi konok énje azt parancsolta, hogy ne menjen velük. A hat évvel idősebb Siraki Gábor nem ugyanaz, mint aki tanította az egyetemen. Nem sugárzik belőle az érzékiség, ridegebb, kimondottan távolságtartó. Eszébe jutott az éjszakai álma: a sápadt arcú zongorista, akit nem tudott megmenteni, de a szerencsétlen nem is akarta, hogy bárki megmentse. Mi van akkor ha Siraki Gábor volt a zongorista? Magányos, hisz most is egyedül megy nyaralni. Mióta meghalt a felesége nincs az életében társ. Bizonyára ezért vált ilyen megkeseredett, befelé forduló emberré. Mielőtt a mélybe vetette magát abban a hidegverítékben úszó álomban, elmondta, hogy mi gyötri: képtelen új kapcsolatra, csak a régire vágyik. De hát az egész csak egy álom volt, bár kísérteties volt az egész éjszakája, ahogy a memóriája vissza száguldott a múltba és talán előre is szaladt, hogy végül egységbe rendeződjön benne minden emlékkép. Ha nem megy velük, soha nem fogja megtudni az igazságot. A tűzgyújtó azt kiabálta a zongorista felé: "lehet csak egy nap, és találkozol valakivel" Mi van, ha pont erről a napról beszélt? Mi van, ha ő küldte a segélykérő dalokat felé?

És itt van Levente, a fiú megérdemli, hogy igent mondjon. Furcsa ez a gyermek, mintha olvasna a gondolataiban. Szavak nélkül kommunikál, kifinomult ösztönnel reagál mindenre. Talán megérezte, hogy közeledik az életében egy másik tragédia és végkép egyedül marad. Érzékel valamit amire ők felnőtként nem képesek.

– Azt hiszem, nagyon jó ötlet... szóval, ha kivisznek innen...örömmel tartok a családdal.

Levente elvigyorogta magát, felemelte a kezét. Eliza megértette a mozdulatot, mint két cinkos pajtás, összecsapták a tenyerüket.

A professzor felállt és minden lelkesedést mellőzve azonnal a tárgyra tért.

– Rendben van. Holnap dél körül indulunk. Reggel eljövünk magáért. Addig le kell rendezzem a kikérését. A rendőrségtől és a kórháztól is kérnem kell az ön részére igazolást, hogy elhagyhatja velem Párizst. Az úti célunk Korzika, több óra autóút és körülbelül négy órát vesz igénybe a kompátkelés. Még meggondolhatja magát, egy hónap összezárva velünk...ha közben visszatér a memóriája, azonnal gondoskodom róla, hogy visszatérhessen Párizsba.

-- Már eldöntöttem... ennél rosszabb biztos nem lesz az életem, mint itt, bezárva egy kórterembe.