Távolságtartás

 

Közel egy éve a Montmartre közepén, Villa Léandre macskaköves kis utcájában vásárolt Siraki Gábor egy szép kis házat. Egy ilyen házra vágyott mindig mióta Párizsban dolgozott. A ház angolszász stílusban épült, de nemcsak a ház, maga az utca is nagyon megtetszett neki, az odatévedt turisták is szívesen sétáltak a színes házakat övező üdezöld utcákon. A házak előtti virágos előkertek őt is megnyugtatták, kellemes érzést keltettek benne, mikor fáradtan hazaért a munkából.

Úgy tudta régebben munkások laktak a házakban. Mára már megváltozott a lakók összetétele, inkább pihenésre vágyók költöztek a csendes környezetbe. A ház bordó falán teljesen a felsőszintig felkúszott a selymes virágú trombita folyondár. Az alsó szinten az utcára a garázs széles tölgyfaajtaja nyílott, mellette egy panorámás nagy ablak mögött a társalgó és egyben az ebédlőnek helyt adó tágas teremből lehetett gyönyörködni az utca színes világára. Az alsó szinten rendezkedett be, itt volt a dolgozószobája és hálószobája. Fent az emeleten három szobából kettőt a fia és a nevelőnő használt. Mikor beköltözött teljesen átépítette a belsőteret. Mindenben függetlenítette magát, az emeleten és lent is kialakíttatta a vizesblokkot, a dolgozószobából ajtót nyittatott a garázsba. Bármilyen időpontban érkezett vagy ment, nem zavarta a pihenőket. Nem gondolta, hogy ezzel okozta a legnagyobb kárt a fiával való kapcsolatában. Pedig, ha másnak nem, neki rá kellett volna jönnie, hogy a legrosszabb elgondolást követte el, mikor kizárta teljesen az intim környezetéből. Ezzel a lépésével az addig is rossz lelkiállapotban lévő fiú és közte egyre mélyült az érzelmi távolság.

Késő este ért haza. A ház csendes volt, mint midig. Általában nem ment fel ilyen későn az emeletre, most mégis meggondolta magát. Halkan benyitott a fia szobájába. Levente mélyen aludt. A szája kicsit nyitva volt, ahogy halkan szuszogott. Az asztala tele volt a félbehagyott rajzaival, leült az asztalhoz és az olvasólámpa fényénél nézegette a rajzokat. Az egyiket különösnek találta. Általában az anyját próbálta lerajzolni, lefesteni a fia, néha angyalnak ábrázolva, vagy rengeteg virágot és szíveket festve köré. Ez a rajz más volt. Női alakot ábrázolt, de nem szőkén, mint az anyja volt, nem is kék szeműen. Kicsit örült is, hogy Levente nem az emlékeit hívta újra elő. Sóhajtva felállt és odalépett az ágyhoz. Megigazította a takarót, Levente mosolygott álmában.

Leült a fia íróasztala mellé, fejét a az asztalon nyugvó karjaira hajtotta. Az elhunyt felesége fájó emléke összeszorította a mellkasát, képtelen volt az örökös önvádtól szabadulni, ami lassú méregként oldott fel benne mindent ami az élethez kötötte. Csak Levente miatt próbált tovább élni, a fia miatt még képes volt hegyeket mozgatni. Igazából ő miatta merült el a traumák okozta idegrendszeri sérülések kutatásában. A fia súlyosan megsérült az autóbalesetben, közben végig nézte az összeroncsolt anyja haláltusáját, ami miatt poszttraumás pszichózis alakult ki nála. Ez százszor rosszabb, mint a retrográd amnézia. Emlékszik. Minden percben képes a memóriája előhívni azokat a borzalmakat, amiket átélt. Elég hozzá egy fékező autó zaja, egy illat, egy mozdulat, bármi. Olyankor elsápad és remeg, iszonyat ül ki a tágra nyílt szemeiben. De nem bújik hozzá védelemért, magában éli át újra és újra rátörő félelmet. Egy kivédhetetlen flashback állapotban van, ami sehogyan sem akar változni. Levente álmában sokszor sikoltozik mikor rátörnek az emlékek, minden este félelemmel fekszik le, égnie kell a szobájában a lámpának reggelig. Ami a legrosszabb, a baleset óta nem kommunikál senkivel, egy bizonyos szintig még vele sem. Minden lehetséges módszert kipróbált már, de nem hozott semmi eredményt. Levente bezárkózott egy belső világba, börtönbe zárta a lelkét. Mégis a fia tartotta benne a lelket. Néha elképzelte, ha nem lenne vele, semmi nem tartaná a felszínen. Teljesen alámerült volna a depresszióban. Képtelen volt feldolgozni a felesége halálát, reménytelenül vágyott utána. Jól gondolta a családja és a barátai, hogy el kell messzire költöznie. Ne találkozzon napról napra a fájó emlékekkel. Az utcákkal, ahol sétáltak, a virágárussal, ahol vette Hédinek a virágokat, a közös lakásukkal, ahol mindenütt ott van az illata a kacagása. Bevésődtek a falakba, mint a gránit. A fiát nagyon szerette mégis néha úgy érezte talán könnyebb lenne felejtenie a múltat nélküle. Ha ránézett Hédit látta benne. Orvos volt. Tudta, hogy beteges agyrém, ami megnyomorította a lelkét. Küzdött ellene. A tudást mégis sokszor felülírta a mellkasára nehezedő nyomás, az egyedüllét, a szeretet hiánya. De csak egy valaki szeretetére vágyott, Hédi szeretetére.

Míg ment lefelé az emeletről önkénytelenül Elizára gondolt. Maga elé idézte a betege arcvonásait. A nőnek is barna a haja és barna a szeme. Mintha a fia őróla festette volna azt a képet, ami ott hevert az asztalán. Már az első találkozásuknál megállapította, hogy Helénának elnevezett betege csinos és szép nő, bizonyára nagyon művelt is. Elképzelte, hogy mennyien kereshetik mióta nem adott életjelt magáról. Elkötelezte magát. Nem gondolta át rendesen. Nem volt soha jellemző rá, hogy olyan ígéretet tegyen, amiben nincs meggyőződve, hogy teljesíteni is tudja. Furcsán érezte magát a hölgy közelében. Mintha belenézett volna egyszer már ezekbe a barna szemekbe. Bizonytalanná vált a kétségbeesett ragaszkodása miatt is, miért pont őt kérte meg, miért nem az osztályos orvost, aki mellette van mindennap. Keserűen elmosolyogta magát. Lezuhanyozott, lefekvés előtt átnézte az e-mailjeit. Megkapta az utolsót is, ami hiányzott a korzikai nyaraláshoz. Az apartman tulajdonosa visszaigazolta a foglalásra küldött pénz érkezését, kedvesen búcsúzva: „Szeretettel várjuk a családot". Nem értette félre a kedves szavakat, hisz három főre foglalta le három hétre az apartmant, két felnőtt egy gyermek részére. Normális családmodell...lehetne. De ez nem az, ez nem normális. Levente mellett ugyanis a nevelőnő készült lázasan a nyaralásra.

Reggel Kata korán kint volt a társalgóban, nyugtalanul várta a professzort. Mikor meglátta azonnal odasietett hozzá.

– Önnel akarok beszélni Professzor Úr. Nagyon sajnálom, de nem tudok elutazni magukkal. Haza kell mennem Magyarországra. A bátyám súlyos beteg lett, vele szeretnék lenni az utolsó napjaiban.

A nevelőnőn látszott, hogy nagyon megviselte a rossz hír, amit kapott a családjától. Széles, mongolos arcában ülő apró szemeiben könnyek gyűltek össze míg beszélt.

–Tudom, hogy milyen nagy gondot okozok önnek, olyan jó hozzám minden téren és most cserbenhagyom... nem tudja kipihenni magát miattam.

– Megértem és nagyon sajnálom Kata. Engem ne féltsen, különben is Levente már kilencéves nagyfiú. Akkor maga Magyarországon, mi meg Korzikán. Bocsásson meg, sietek, késésben vagyok!