Jég csipkézi előttem az utat,
arcomra dermedtek a reggelek,
mint a fák közt didergő verebek.
Csikorognak a földön lépteim,
dühös kígyóként sziszeg rám a fagy,
úgy kavarognak az érzéseim,
mint hópelyhek zúzmarás fák alatt.
Hátamat ostorzó jeges szeleket
hordozok magamon régóta már,
a szívemre fagyott régi teleket,
nehezen viszi már magán a láb.
De azt ki mondja el most nekem,
hogy ki őrzi szívében a nyarat? -
tágra nyitott szemmel keresem,
lassan sötétedő égbolt alatt.
Olyan jó lenne még kicsit szeretni,
mielőtt kifogy az út a láb alól,
gyümölcsillatú nyarakat ölelni,
virágot szedni rügyező fák alól...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése