Hervay Gizella: Két vers

 

I

Annyira kellesz, hogy – látod –

megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy

álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,

hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,

mint anyja könnyeibe a gyermek.

II

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.

El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.

A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt –

téged szeretlek immár, nemcsak magamat.