Látni és elengedni

 

János hazaindult a faluba, vitte a hírt, mi történt a Pálos tanyán. A hír hallatán az emberek kapualjakban, kocsmában, a boltban, később csak erről beszéltek, mert eljutott minden családhoz nagyon hamar a hír. Ezzel egy időben eluralkodott rajtuk a bizonytalanság kellemetlen érzése, ami addig ismeretlen volt a számukra. Az erős biztonságérzetük elillant, mint a kámfor, helyébe befészkelődött a félelem.

Aznap estétől szigorúan ellenőrizték a gazdaságaikat, zárták az ajtókat, kapukat. Nagyobb gondossággal, mint azelőtt tették, talán jobban azért, mert mire az utolsó házhoz is elkeveredett a történet, már gyilkos kinézetű haramiákká változtatták a menekülteket.

A tanyán a három nő is csak erről tanakodott, az aznapi történet megosztotta őket, mind háromnak más-más volt a véleménye az esetről. Életükben így együtt először vitatkoztak össze úgy, hogy nem fogadták el a másik igazát. A rendőr szavait Terka mama is végig hallgatta, őt félelem kerítette hatalmába. Mártika, Sára anyja egyfolytában fortyogott, ítélkezett Amira anyján, hogy rájuk hagyta a beteg gyereket. Sára csitítgatta őket, de ő is dühös volt. A két idősebbre is, hogy a bajban széthúznak, meg magára is, minek volt ilyen fontoskodó.

Ha nem ártsa bele magát a történésekbe, akkor csak külső szemlélő, nincs itthon belőle széthúzás, riadalom. De már benne vannak nyakig. És jó lenne a sok beszéd közepette foglalkozni a gyerekekkel, kiváltképp a beteggel. Eszébe jutott a levél, amit az asszony otthagyott. Kíváncsi volt mit írt benne, egyáltalán ad e magyarázatot miért lépett le a beteg gyereke mellől.

Szerencsére többfunkciós volt az apja nyomtatója, amit magával vitt az anyja a tanyára, a levelet ezzel gyerekjáték volt beszkennelni a számítógépbe. Mikor megjelent a levél, bemásolta a fordítóprogramba. A program kereste a nyelvet, amin íródott, majd megtalálta a perzsa nyelvet. Sára silabizálta az értelmét.

– Gyertek ide! – szólt az ott lévőknek. A két nagyobb gyerek is odaült melléjük.

– Mit ír? – kérdezte az anyja izgatottan.

Megpróbálom értelmezni, figyeljetek! – majd akadozva olvasni kezdte a szöveget:

„Tudom, hogy ez egy nagy a kérdés az Ön számára, de meg kell érteni, és segít nekem, és csak azután a lányom, akkor elveszítem a fiam. A fiamat elrabolták, csak hogy ne beszéljek róluk. Most megyek utána, meg kell találnom a fiamat. Ha megtalálom őket, megpróbálok menekülni. Jó ember vagyok, igaz. De ne küldjön senkit utánam, ha úgy találják, hogy elárultam, ez azt jelenti, a halálom. Ha Isten azt akarta, hogy menjek vissza a hercegnőmhöz, mert semmi mást nincs nekem és testvére Fadi. A háborúban minden családtagunk meghalt. Az én hercegnőm és egy jó lány, rajta az Istenem segített. Tudom, mert Isten úgy döntött, hogy egy hercegnő a helyes helyen marad. Védje az Ön családját örökre az Isten Istene által. Még így is, senki sem a kétféle vehet lányom tőle, mert egyikük sem utazik az utat az Isten, hanem az utat megtenni. Ne vigye el otthonról, mert az út vezet engem vissza, ha egyszer megkeresem.

Isten őrzi ezt a jóindulatú családot, aki befogadta elhagyott gyermeket a Szentföldről.

Zafirah"

– Na, mit szóltok hozzá? – nézett fel a lány mikor felolvasta a nyersfordítást.

– Jó, hogy tudjuk miről írt, legalább már tudjuk, hogy nem egy elvetemült, csak egy anya, akinek ugyanúgy fáj mindkét gyermekének a szenvedése. Nyugodtan mehetett el, mert tudta, hogy a betegre vigyázunk. Reméljük, hamar megtalálja a fiút és visszatér ide – válaszolt Terka mama már nyugodtabb hangon.

Nem tudtak tovább beszélgetni, mert megjelent álmosan Zsuzska az ajtóban.

– Angyal, Amira odabent mindent összehányt, még engem is lehányt.

Mind a hárman elindultak a kis beteghez, Sára kivitte a fürdőszobába lefürdetni. Közben beszélt hozzá, nem érdekelte, hogy nem ért belőle semmit.

– Beteg vagy Amira, sajnos kell egy kis idő, hogy meggyógyulj. Hány éves lehetsz? Talán annyi, mint Mónika. Istenem, ha nem jön érted az anyád, hogyan jársz itt iskolába, egy kukkot se értesz a nyelvünkön. Hogy intézzem el, hogy itt maradhass, mert anyád azt írta, itt kell maradnod. Micsoda karácsony. Ennyi bonyodalommal – sóhajtott mikor becsavarta egy nagy törölközőbe a gyereket.

Amira figyelmesen hallgatta, annak ellenére, hogy ő sem értett semmit abból, amit a fedetlen fejű asszony mondott. Emlékeiben ott volt az a pillanat mikor belépett közéjük az elhagyott házba. Nem tudta mi fog történni, nagyon féltette a férfiak haragjától, mert szét volt bontva a haja, és nem volt kendővel eltakarva. Náluk ezért hatalmas büntetés járt. Házon kívül nem lehetett még a pólyás sem, ha nem volt eltakarva a haja. Csak annyit érzett ki Sára hanghordozásából, hogy aggódik valamiért. Milyen bátor pedig. Nem félt a harcosoktól sem, most mégis aggódik. De miért? Talán azért, mert látja, hogy nagyon beteg – gondolta, míg odaadóan tűrte Sára gondviselő mozdulatait.

Amira láza lejjebb ment, a szervezete keményen harcolt a betegséggel. Nem erőltették az evéssel, örültek, hogy egy kis levest bekanalazott és megevett egy- egy almát, narancsot, amit Mónika etetgetett vele, cikkenként adogatta a szájába.

A két kislány vállalta a beteg gondozását mikor a többiek kimentek a kinti munkát elvégezni. Boldogan tették, hisz nemrég ők is ilyen elhagyatottak voltak, mint most Amira. Zsuzska csacsogott folyton, igazgatta a párnáját, takaróját. Gondoskodott róla, mint egy kis felnőtt.

– Ez egy jó hely Amira, ne félj! Meg is gyógyulsz, aztán építünk hóembert az udvaron. Játszhatsz te is Lajkóval.

– Nem érti Zsuzska, hiába mondasz neki bármit! – szólt rá komolyan Mónika.

– Miért gondolod? Mi se tudtunk beszélni, csak anyu megtanított. Én megtaníthatom beszélni.

Odakint sietett a család a kinti munkával nem csak a hideg miatt, az esti szürkületet se akarták megvárni, biztonságosabbnak ítélték, ha bent tudnak már lenni a bezárt ajtók mögött.

Fáradtan bújtak ki a vastag ruhákból, a kandalló melege oldotta a feszültségüket, már amennyire tudta.

– Azt írta az asszony, akik elvitték a fiát, nem jó emberek. Mi lesz, ha megtudják, hogy itt van a kislány és visszajönnek. Vagy már kint leselkednek a bokrosban? Ki tudja – meditált Terka mama, mert mégsem tudott a levélen napirendre térni.

– Nem jönnek, nyugodj meg! Az asszony nem hozza őket vissza, biztonságba akarja tudni Amirát – próbálta nyugtatni Sára, nem sok sikerrel, mert az öregasszony tovább folytatta a feltételezéseiről a sirámait.

Már túl voltak a vacsorán, amikor jelzett Sára telefonja. Először nem akarta fogadni a hívást, végül megunta, mert mindenki felfigyelt és furcsán néztek feléje, miért nem hallja meg a mobil zenéjét. Nem akart magyarázkodni, hogy látja, hogy csak a börtönből hívja a buzgó apa, akivel most semmi kedve sincs beszélgetni. Az egész napja rendkívüli volt, amire minden jellemzőt el lehetett mondani, csak azt nem, hogy nyugodt, békés, ünnepi. Mit is mondjon el erről a férfinak, egyáltalán kell neki bármiről beszélnie? Az a pár perc, amit engedélyeztek a beszélgetésre, számára még egy kibővített mondatra se elég, nem beszámolót tartani, méghozzá úgy, hogy meg is értse, és ne értsen félre semmit. Arra gondolt, hogy az egész olyan színpadi, mármint az erőltetett kapcsolat. Protokoll – Helló, jól van? – Köszönöm nagyszerűen! – Mi is, kitűnően! – Mit is mondhatna ezenkívül? Nincs idő, hogy részletekig elmenjen bármilyen témába. Ha meg nincs, minek beszéljen vele? – A francba az egésszel... – és felvette a telefont.

Mikor meghallotta a férfi hangját, mégis megenyhült. 

– Mi a gond Sára, feszültnek érzem, vagy tévedek?– hallotta a mély férfihangot a telefonba.

– Nem téved, az vagyok. De ne aggódjon, a gyerekek nagyszerűen vannak, csak... – szólta el magát Sára, amit azonnal megbánt, mert kimondott egy buta szót, ami csak arra jó a nyelvjárásban, hogy felhívja magára a figyelmet... csak.

– Csak?

– Lett egy új barátjuk a mai nappal. Jézuska berakott hozzánk egy beteg kislányt. Nekünk már ilyen ez a karácsony, bevándorlók költöztek az elhagyott szomszéd tanyába – sóhajtott fel, mert kénytelen volt befejezni az elkezdett mondatát.

– A többiek... azok elmentek?

– Igen. Állítólag az anyja vissza fog jönni a gyerekért. Megígérte.

– Ha túléli, biztosan. Jó lenne, ha ott lehetnék most a családdal, nagyon változik a világ, romlik a közbiztonság. Akik átjöttek a határon, nem tudni hol bukkannak fel. Féltem magukat.

– Mi újév másnapján visszamegyünk a városba, de én is aggódok, itt maradnak anyámék, két idős asszony. Tudja soha nem volt ehhez fogható eset még ezen a vidéken, közel van a határ. Beszélgettek, mintha évek óta ismernék egymást.

– Szólok a gyerekeknek! – kapott észbe Sára.

– Nem kell, már letelik az időm, mondja meg nekik, hogy szeretem őket.

– Jól van. Ha visszamegyünk, kérhetne láthatást, beviszem őket, találkozhat velük személyesen.

– Ez nagyon jó hír számomra, újra találkozunk. Számolom a napokat, remélem, minél hamarabb láthatom.

– Nem magamról beszéltem, hanem a gyerekekről.

– Nekik is nagyon fogok örülni... köszönöm...

– Akkor most nem fog megbántani ezek szerint?

– Már bocsánatot kértem egyszer. Már teljesen másként érzek... ha magára gondolok. – válaszolt a férfi halkan és gyorsan elbúcsúzott – Akkor találkozunk, de hívom még. Vigyázzon magára! – és letette a telefont.

Nem akarta, hogy észrevegye Sára, mennyire felzaklatta azzal, hogy beígérte a személyes találkozót. Azt hitte az utóbbi időben, hogy kipusztult belőle az utolsó szikrája minden érzelemnek, és most megdöbbenve tapasztalta, hogy milyen erővel lobbant fel benne a tűz. Képtelen volt elfojtani, nem volt hozzá ereje, sem akarata. Az a kijelentése, hogy felkeresi a börtönben, elmegy hozzá személyesen, váratlan mégis annyira vágyott hír volt a számára. Legbelül erre várt rég, látni őt, közel lenni hozzá. Érezni a jelenlétét az illatát. Csodálatos lenne egy ilyen kapcsolat, még ha csak ennyi lenne, látni és elengedni, újra és újra... hogy később várni tudjon rá. Álmaiban sodródott ehhez a perchez, de nem mert hinni benne, hogy beteljesedhet egyszer. Hisz álmaiban megjelent az alakja már többször, és mikor a szakadék szélére állt, hogy alávesse magát a sötét mélységbe, nem engedte, hogy megtegye. Megfogta a kezét, és megnyugtatta. Folyton azt súgta, hogy bízzon benne, járjon azon az úton, amin ő jár. De azok csak álmok voltak a fantázia tovább sodort képei. Mikor felriadt belőlük, mindig semmivé foszlottak, és csak a kínzó hiányérzet maradt utánuk.

De ez már nem álomvilág, megjelent az életében, előjött a semmiből váratlanul, hívatlanul, rárúgta a börtön vasrácsait. Eleinte próbált menekülni előle, de Sára nem engedte, nem riadt meg, szembe fordult az akaratával. Vitte a lányait magával, elküldte az elérhetetlennek hitt vágyálmait egy papírdobozban csomagolva karácsonykor. A két kislánya rajzait egy szerető vigyázó családról, elküldte benne a már felégetett fájdalmát, az ecsetet, a festéshez szükséges kellékekkel. Csak egyszerű oknál fogva – ezt írta az üzenetben –, míg festett nagyon jó ember volt és szerethető apa.

Azt akarja, hogy változzon meg, hogy szerethető legyen újból! Mit akar Sára? Lehet csak játszik az érzelmeivel, vagy érez is valamit iránta? Nagyon kegyetlen játékba kezdtek ők ketten! Higgyen az álmaiban? A tanár szerint az álmok megmutatják a jövőt, képesek előre szaladni és átélni a meg nem történteket.

Már nem volt fásult, úgy vibrált minden ideg benne, mint a tó tükre, ha a nyughatatlan hajnali szél fodrozta. Eluralkodott benne a várakozás.

Amikor Benjámin meglátta Elemér élettelen testét, abban a pillanatban ő is átélte a halálfélelmet. Sokat tépelődött később, vajon az öngyilkosság megold- e bármit az életben? Annak, aki ezt a menekülési útvonalat választja, bizonyára igen. Nincs több szenvedés, lelki kín. Vége... sötétség... pont. Csak az élők, akik tovább viszik a földi kínokat, azoknak még nagyobb teher nyomja a vállát. Hurcolják a kínzó lelkiismeretfurdalást egy életen át. –Talán miattam halt meg, nem figyeltem a jeleket, nem tettem érte eleget! – .Úgy gondolta, hogy a halált az erőtlen lélek választja megoldásként, a gyenge lelkű nem képes tűrni a fájdalmat és nem tud vezekelni sem. Ha meg addig bűnös életet élt, összeroppan a bűn terhe alatt. Visszaidézte a tanár szavai: –„Akkor, amikor ki tudod a lelkedből tisztítani a gyűlöletet és a kishitűséget, új dimenziók nyílnak a tudatod előtt. Szabadulj meg tőlük teljesen. A gyűlölet vakká tesz!"

Szegény Elemér bizonyára azt hitte, most nagyot cselekedett. Nem gondolt azokra, akik hátra maradtak, a kinti családjára, úgy ahogy ő sem, elfordult tőlük, megtagadta még a létezésüket is. Elbizonytalanodott mikor arra gondolt, hogy nem tud semmit a roma férfiről, ki tudja megmondani teljes bizonysággal, hogy egyáltalán hiányzik e valakinek ez az ember? Ő is csak ámítgatja magát, hogy valakinek fontos, hogy életben van. Mi van, ha az igazság az, hogy felszínes minden elképzelése, és nem hiányzik még a lányainak sem? Képzeleg, és lassan valóságként ítéli meg a vágyait. Soha nem fog beteljesülni semmi belőle... és mi van, ha ez az igazság! Úgy gondolta, hogy elfogadja, ha csak ábránd az egész, segíti túlélni a börtönt. Nem más, csak egy kártyavár, amit építget gondosan, de ha szabadul és kinyílnak előtte az ajtók, az első kinti légáramlat fellöki majd az egészet. Talán nem temeti maga alá, hisz csak hulladékból építette fel a tákolmányt.

Leült a közösségi helyen, várta a tanárt. Általában négyen ültek össze az utóbbi időben beszélgetni. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre, hogy megérkezett az öreg barátja. 

– Mi van fiam, min ábrándozol?

Benjámin elmesélte a történetet, amit az imént hallott Sárától, hogy megjelentek a bevándorlók az elhagyott tanyán. Beszélt a beteg kislányról, akit hátrahagyott az anyja. Őszintén bevallotta, hogy aggódik a családjáért. 

– A családodért? Örömmel hallom a szádból ezt a kifejezést. Ne aggódj, az a hölgy tudja, hogy mit csinál. De a baj óriási, nem szabad elbagatellizálni! Minden úgy alakult eddig, ahogy a forgatókönyvben le van írva. Én is szeretnék innen kijutni hamarabb, nekem is fontos a családom, hidd el. Ha bárki azt mondja, hogy nem kell félni ettől a menekült hullámtól, ahogy nevezik mostanság, pedig ez nem az... hát a szemébe mondanám, hogy ne ámítson senkit hazugsággal. Te is láttad a határon, kik jöttek, miket dobáltak szét. Ott voltál a két szemeddel győződhettél meg róla. A gyereknek nagy szerencséje lett a betegséggel. Ő, ha meggyógyul, megmenekül. Aggódj fiam, van okod rá, mert ha ilyen elszigetelt helyen élő nőkre találnak, azokat nem kímélik, meggyalázzák, megölhetik őket. Az emberiség olyanná alakul lassan sajnos, mint a sáskahad, vándorol egyik helyről a másikra. Ami az útjukba kerül, azt letarolják, felélik. Az okosak megmagyarázzák, mint ezt is, hogy a háborúk gerjesztették a népvándorlást. Tény és való, hogy tönkretett országokat a külső beavatkozás. Hogy is lehetne élni ivóvíz, élelem, orvos, iskolák nélkül. Bizony van olyan város, amit a föld színével tettek egyenlővé. De, ez még nem ok arra, hogy végig gyalogolják a világot. A klímaváltozással fogják magyarázni a következő inváziót. Szóval mindent megmagyaráznak a naiv, hiszékeny kulturált európainak. Európát elérte a rettegés démona. Végig néztük, míg milliók átlépik a zöldhatárt, javarészt fiatal férfiak. Még asszisztálunk is hozzá, jó pofiztunk. Mert mi nagylelkűek vagyunk, mert azt sugallták fentről –„Nehogy már rasszista légy, nem illik hozzád!".

– Gurul a szekerünk a szakadékba! – mondta az időközben hozzájuk csatlakozó Kupec, aki a megtisztelő nevét a börtön tevékenységéért kapta. Ugyanis Kupec mindent be tudott szerezni, de soha senki nem jött rá, hogyan csinálta.

– Ez a korszak mindenképp lezárul – folytatta a tanár – vagy így vagy úgy, mert nincs alternatívája. De bízni kell, hogy túlélhető lesz a változás. Másként megette a fene az egészet. Mi most itt tényleg a börtön falai közt vagyunk, de senki nem tilthatja meg, hogy az értelmünk, a gondolataink szabadon szárnyaljanak. És ha kikerülünk innen, már tudnunk kell mi lesz odakint a dolgunk. Van bőven rá idő idebent, hogy elmélkedjünk rajta. 

– Persze, csodálatos lesz, ha egyszer kikerülünk innen, és mit tesz Isten, már azt is tudni fogjuk, hol kezdjük a világot ujjá építeni – húzta a száját gúnyos mosolyra Benjámin – jól eldöntjük itt a sitten, mit kéne majd odakint tennünk. Csak egy a bökkenő, az, hogy senki nem lesz a véleményünkre kíváncsi. Túlságosan is belénk kódolták, hogy a rendszer ellen tehetetlenek vagyunk. Félti mindenki a megszerzett javait, inkább nem lát nem hall, és azt hiszi, vele úgyse történik ilyen, mint például velem. Én is így gondoltam sokáig. Aztán egy nap megindult velem a lavina. Kapaszkodjon meg, a világon senkit nem érdekelt a sorsom! A bajban nincs összetartás, magányos farkasokká válunk, vicsorgunk, dühöngünk. Tudják sokan, hogy igazunk van, tudja az ügyvéd, a bíró, mégse állnak mellénk. Ugyan miért nem? Egyértelműen azért nem, mert összedőlne ez a korrupciós tákolmány, amit teremtettek! 

– Sokszor nem tudok és nem is akarok veled vitába szállni, mert olyankor igazad van. Egyet lehet azért mindenféleképpen tenni és én ennek a híve vagyok. 

– Csak egyet? 

– Igen. Példamutatás. Minden a világon egy pontban változik, ez a pont végül sokszorozódik, hatalmassá növi ki magát. Olyan naggyá, hogy már nem lehet megállítani. Olyan ez, mint a divat, régen mindenki trapéz nadrágba járt, egy nap kitalálták a divatguruk a csőnadrágot. És lám, napok, hetek alatt mindenki csőnadrágot akart hordani. Ezt a rákos pénzrendszert kellene először blokkolni, felébreszteni hozzá a mély alvókat. Mert alszik mindenki, még kevesen ébredtek fel. Ami itt van, csak a tömeg tudja megállítani, térdre kényszeríteni. Olyan egyszerű lenne pedig, mint az egyszeregy.

– Egyszerű persze. Kinek? – nevetett fel Kupec.

– Egyszerű... mondok egy példát, egy nap senki nem vesz fel hitelt, nem használja a pénz automatákat, a fizetését nem a banknak utaltatja át, valahogy így, mindenki egyszerre, ez a kulcsa. Óráról órára, napról napra gyengülne, majd összedőlne a globálisan uralkodó pénzrendszer. 

– Ha ilyen egyszerű lenne – nevetett fel Benjámin – akkor már rég meg kellett volna ugrani a lehetőséget. 

– Igen, csak ennyi lenne... mikor kezded a festést? Benjámin meglepődött a hirtelen témaváltáson, de egyben örült is, mert a benne lévő feszültség nem csökkent, inkább növekedett a beszélgetésük alatt. 

– Köszönöm a közbenjárást, már voltam a műteremben – mosolyodott el – igazán egyedi figura a szobrász barátunk, nagyon nagy benne az elhivatottság. 

– Benned is az legyen, bízz önmagadban, és nem lesz gond! Mi van a hölggyel? 

– Sárával? – Benjámin zavartan elhallgatott, majd szomorúan a tanárra nézett – Olyan ő nekem most mintha mellém szegődött volna egy őrangyal. Ne nevessen ki. Talán az életem neki köszönhetem, csak mert létezik, szóba áll velem. Persze ezt én csak így gondolom, az igazságról jelenleg nem akarok tudni... 

– Dehogynem kell tudnod! Mit ámítod magad. Jobb, ha az első perctől tisztán látsz, mintha a végén egy óriásit csalódsz. Irányítsd ezt a kapcsolatot te barátom. 

– Hogyan? Igaz, nemsokára bejön hozzám, elhozza a lányaim. A tanár megveregette a férfi vállát.

– Akkor mindent megtudhatsz. Csak bátran, ne félj! Nincs veszteni valód. Nem kell ahhoz úgy viselkedni, hogy berágjon rád. Nézz bátran a szemébe, mesélj dolgokról közben, véletlenül érj hozzá, de ne tolakodón. Ha nem ellenzi, ha látod a viselkedésén, hogy kedves a közelséged... hát a börtön etikett enged egy puszit. Sajnos többet nem – vigyorogta el magát a tanár. – Szerintem egy hirtelen adott csók, nem várt esemény lenne a kishölgynek. Nem gondolod? 

– Ott lesz a két lányom... 

– Ők már közel kerültek hozzá, talán még a segítségedre is lehetnek. Legyél férfi... tartózkodó, de érzékeny, a nők szeretik az ilyen fazonokat. Jó vágású gyerek vagy... szerintem összeilletek. 

– Én eddig még nem jutottam el, még gondolatban sem, nem merek fizikai kapcsolatra gondolni – mondta zavartan Benjámin.

Kupec végig vigyorogta a két barátja tervezgetését, aztán odafordult Benjáminhoz. 

– Nincs ezen sok szövegelni való. Bírod a csajt, vagy nem? Ha eldöntötted, hogy igen, akkor nagyon hajts rá! Mert be vagy ide zárva, kint meg ott a sok csődör szabadon. Nem irigyellek barátom. Egyenlőtlen küzdelem lesz, de azért nem kéne feladni már a legelején!